Anonym Feelings

17. Fejezet ~ Karácsonyozzunk ~ (2/2)

Szépen kényelembe helyezem magam egy fotelban.

- Ne higgyétek, hogy ilyen könnyen megszabadultok tőlem!- kiabálom el magam, hogy a fiúk a tudtára adjam hollétemet.

- A franc egye meg, pedig már kezdtünk reménykedni!- Mikey beszáll a játékomba, s még össze is kócol.

- A remény hal meg utoljára, aztán én!- kacsintok rá.

- Hogy- hogy nem együtt mentetek el avval a díszbuzival?- a fotel karfájára ül, evvel megfosztva a kényelmes elterülésem élményétől.

- Őszintén örülök, hogy ennyire jó barátok vagyok, de tényleg! De ne piszkáld az én díszbuzimat, vagy mérges leszek és annak nem lesz jó vége. Amúgy, hogy a kérdésedre válaszoljak, így egyeztünk meg, a miértjéhez meg nincs nagy közöd.- mosolygók rá angyalian.- Ja és húzz innét, itt én pihenek.- lökök rajta egy picit.

- Látom nagy a szereted irántam.

- Tudod, hogy az de nem akkor amikor holt komás vagyok és a szerelmemet piszkálod, ezt te is nagyon jól tudod és azt is, hogy hiányozni fog a hülye fejed ebben a pár napban.- ölelem meg, amit viszonoz.

- Igen tudom, és ti is fogtok hiányozni.

Calum-tól is elköszönök illendően, ami annyit tesz, hogy halálra ölelgetem. Bátyámmal pedig egyeztetem a várható időpontot, mire visszaér, ugyanis Ő viszi haza a srácokat. Amint a ház üressé válik és megittam a kávémat nekiállok kidobálni a tegnap szanaszét hagyott csomagolóanyagokat és elmosogatok. Hát nem a legélvezetesebb program, de hát muszáj valakinek megcsinálni. Ezt követően neki állok készülődni, ami sokkal több időt vesz most igénybe, mint általában. Ennek az oka igen egyszerű. Egy belső hang arra késztett, hogy a fekete, két számmal nagyobb bandapólókat és a csőfarmereket a szekrény hátsó részére űzzem a mai napra és valami szokatlant- vagyis csak rajtam az- vegyek fel. Egy szál törölközőben, vizes hajjal matatok a szekrénybe, hátha van benne valami, ami a szokatlan kategóriámba tartozik. Tíz perc kutakodás után már fújtatok, és cifrábbnál cifrább kifejezésekkel illetem a szekrényemet és a benne lévő holmiijaimat. Kb negyed óra múlva, találok egy megfelelő darabot. Az isten se tudja, honnét van az a piros ruha, azt meg végképp nem hogy mióta árválkodik, halálra ítélve az én szekrényemben. Belebújok és, kissé kényelmetlenül érzem magam benne. Váll rándítva helyezem a konnektorba a hajszárítómat és a hajvasalómat. Ezt a két bonyolult tevékenységet is végig szenvedem, de mondhatni megéri. A látványom, hogy is mondjam, egészen... más, de elfogadható. Nagyot sóhajtok és elindulok. Amint elhagyom, a ház biztonságot nyújtó falait, egy újabb aggódnivaló dolog férkőzik az agyamba. Ösztönösen sietősebbre veszem lépteimet, és csak reménykedni tudok, hogy nem találkozom a démonommal.

A Hemmings ház ajtajában állva, a csengőt nyomva megnyugszom, de csak egy pillanatra, mert ismételten tudatosul bennem, hogy színt vallunk a család előtt.

- Majd én nyitom.- hallatszik bentről Luke hangja, és pár másodperc múlva meg is jelenik előttem.

Tekintete alaposan végig fut rajtam, aminek hatására a színem, kezd a ruháméra hajazni.

- Azta.- nyögi ki nagy nehezen.

- Mi az? Talán rosszul áll rajtam ez a gönc?

- Dehogy is. Annyira gyönyörű vagy így is!- kezével végig simít az arcomon és megcsókol, így megköszönni sincs esélyem.

Szétválásunkat követően, összefűzi kezeinket majd maga mögött tartva a konyhába vezet, halál idegesen. Luke teste teljesen elrejt, így ők sem látnak engem és én sem őket, de a megszűnő hangból ítélve, mindenki abba hagyta, amit csinált és Lukas-ra merednek. Köhint egyet és kicsit erősödik a fogása.