Titkos Szervezet

1.rész Eltűnt

Olivia a város szélénél járt, amikor észrevette, hogy nem fáj már semmije. Gondolta, hogy hozzászokott már az erőlködés miatt. Próbált visszaemlékezni a történtekre. Kik hagyták őt úgy rendben? Mikor? Tisztán megvolt a napja. A délelőttét a suliban töltötte, utána a kötelező közösségi munkáját dolgozta a helyi könyvtárban. Azután a város egyik legkeresettebb kávézójában dolgozott, mint minden egyes nap. Kevés pénzt kapott, de csak ebből volt zsebpénze, ugyanis a szülei tizenkét éves kora óta nem adnak neki pénzt, mondván "mi mindent megadunk, amit csak szeretnél, és lassan rájössz a pénz értékére, de sose feledd Oliva, a pénz nem boldogít." Sokszor agyalt már ezen a mondaton: a pénz nem boldogít. Kicsinek úgy gondolta a pénz csak arra jó, hogy szomorúak legyenek tőle az emberek, de még óvodában volt egy társa és egyben a szomszédja, na meg annak a családja, akik híresek voltak a nagy vagyonukról. A kislány mindig boldogan jött reggelente a legújabb s legfényesebb ruháiban, a kezei között szorongatva több ezer dolláros játékait. Nem irigyelte a lányt a játékaiért csak a boldog mosolyáért. Amikor Lívia mivel így hívták tizenöt éves volt a barátai társaságával részegen kocsikáztak és szörnyű balesetet szenvedtek, a lapok ráharaptak a hírre ezzel tönkre téve a családot. Amennyire csak lehetett szétcincálták a részleteket. Olivia sokszor csendben órákig figyelte titkos rejtekhelyeiről Lívia rokonait. Látta az arcukat eltorzító fájdalmat. Itt kezdte megfigyelni a pénz okozta érzést. Hiába költöttek jobbnál-jobb dolgokra, utazásokra az arcvonásaik nem lágyultak. Alig egy év elteltével eltűntek a dicsfényből. Hiába tudtak maguknak bármit megvenni, a lányukat nem hozta vissza semmi. Ezután a hónapok repültek és a megkeseredett család feladta. A hó épp, hogy szállingózott mikor a valaha legszebb házból a latin házvezető asszony sikítva rohant ki. Olivia az ablakából addigra már tíz perce a házat bámulta. A hír nem különösebben rázta meg. Végig nézte a család boldog éveit majd a hanyatlását. Azon a vasárnapi reggelre virradva, ami egyben a karácsony napja volt Lívia szülei öngyilkosak lettek és felakasztották magukat a hálószobájukban található csillárra.

Olivia már a városban kóválygót mikor egy kocsi lelassított mellette. Erre fele nem volt a fiatalakat el rabló históriák szőtte rémtörténetek, viszont az útba igazítás annál inkább gyakoribb volt. A táj csak úgy vonzotta a természetbarátokat és kalandvágyókat. A lány bízott benne, hogy nem nézz ki, olyan rémesen, mint ahogy ő azt elképzelte és már elő is vette a legszebbik oldalát. A kocsi fekete színével, sötétített üvegeivel se perc alatt gázt adott és elsuhant. Olivia örült magában, hogy végül nem kell jó pofiznia senkinek. Minél hamarabb meg akart fürdeni, de ekkor eszébe jutottak a szülei. Mit fognak szólni, ha meglátják összeverve. Várjunk csak ő mit fog mondani? A gyomra görcsbe rándult. Egész út alatt a rosszabbnál- rosszabb ötletek, mesék jutottak az eszébe. Tudta, hogy a szüleinek erős képzelőerejük van és máris a munkahelyével kapcsolják a dolgokat. "Biztos egy elégedetlen vevő volt, igaz? Kirabolták a kávézott, jesszusom?" Ha pedig ez fog történni, búcsút mondhat a zsebpénzének. Lívia régi házuk előtt megállt és bambulni kezdte, azóta itt egy kisfiút nevelő fiatal pár lakik, mit sem tudva előző lakói történetéről. Tovább csoszogott és belépett a saját házába. A szülei az asztalnál ettek, felnéztek a lányukra.

- Végre, hogy haza értél, már majdnem kihűlt a vacsorád, aranyom. – szólalt meg az anyja. Olivia csak a kinézetén agyalt.

- Mindjárt, de előtte megmosom a kezem. – hadarta és berontott a fürdőszobába.

Belenézett a tükörbe. Teljesen összezavarodott. Egyetlen kék foltja sem volt, a szemeivel minden rendben volt. A fájdalmai pedig rég eltűntek.

 

Másnap iskola után barátnője látogatta meg a kávézóban. Leültek egy asztalhoz beszélgetni. Barátnője, Rose egy csokis turmixot iszogatott. Általánosak voltak a témáik, fiúk, iskola az idegesítő testvérek Rose részéről. Olivia hallgatta és bólogatott néha, magában viszont zsörtölődött. Nem tudta kiverni a tegnap történteket. Azt sem tudta, hogy legjobb barátnőjének elmondhatja-e. Hogy mondana el valamit, amikor ő sem tudja valójában mi történt. Végül a hallgatás mellett maradt és folytatta az csevegést. Bűntudatot érzet emiatt, hiszen Rose a születése óta a barátnője. Túl sok szép emlék és erős bizalom áll köztük, mit sem most kezdjen el előtte titkolózni. Hirtelen megfájdult a feje és Rose abba hagyta a mondatát, a szavát már nem tudta befejezni.

- Cu... - egy fiúról áradozott és a cukit szerette volna kimondani. Olivia aggódva nézett barátnőjére, viszont Rose is rá.

- Mi a baj? – kérdezte Olivia.

- Vérzik a fejed. – mutatott Rose a lány baloldali füle fölé. Olivia odanyúlt és megérezte a ragacsos melegséget.

- Óhh, igen bevertem a fejem a szekrénybe, most menj el Rose még sok a dolgom. – majd felpattant székéről s egyenest a mosdóba rohant, gyors mozdulattal magára zárta az ajtót. Egy régi mocskos tükör lógót a falon. A fején jókora seb volt ismerte el saját magának. A vér végig folyt a nyakán és fülén. Pár csepp a földön landolt. Kezdte elfogni egy kisebb páni félelem. Jó ötlet volt lerázni a barátnőjét, pont most? Bár már mindegy, hiszen megtette. Zsebkendőkkel kezdte törölgetni magát. Valaki bekopogott. "Kopp-kopp" hallotta a füleiben visszhangzani.

- Egy pillanat! – kiáltotta ki. Lepillantott a földre, hogy feltörölje a lecsöppent vérét, de az addigra teljességgel eltűnt. Gyorsan felpattant és a tükörbe nézett a fején sehol egy seb. Összeráncolta homlokát. Lehet, hogy kezd megőrülni? De az nem lehet, Rose is látta.

A munka után nem hazafelé vette az irányt, hanem elsőként az erdő felé. Sokáig botorkált mire ismerősek kezdtek lenni a fák és egy pár sárban hagyott nyom. Majd elért arra a pontra. A hely messzebb volt, mint várta. Látta a lábnyomait meg pár méterre arrébb egy nagy bakancsét feltehetően egy férfiét. Küzdelemnek nyomát se bírta kivenni. Kizárólag a teste vájta gödröt a sárban. Oké ott keltem fel, vagyis nem itt vertek meg. Ide biztos gyalogoltam vagy ilyenek. Ágreccsenés zökkentette ki gondolataiból. Ennyire gondolkodott volna, hogy nem hallotta meg a közeledő férfit vagy az a semmiből termett előtte, de farkasszemet néztek. Fekete balon kabátot viselt és sálat, kesztyűt meg sapkát. A szeme szinte lángolt.

- Szerbusz Olivia Pres. – a hangja fenyegetően barátságos volt.

- Maga kicsoda? – rémült meg Olivia.

- Pontosan tudom min mész most keresztül. Félsz igaz?

- Megint megkérdezzem, hogy maga kicsoda? – Oliva a mondata végét már üvöltötte. Tudta ezzel elismerve félelmét, amit a legkevésbé sem akart. Nem tudta ki ez a fickó, hogy mit akar, de erős akart maradni, amit már azonnal elrontott. A férfi felhorkant szemmel láthatóan mulattatta a dolog.

- Nem véletlen, hogy bekerültél. Van vér a pucádba, de sajna ez még mit sem ér. – Olivia futásnak eredt. Rettegés öntötte el, a férfitól tartót. A semmiből tűnt fel előtte és állta útját az idegen. Olivia megtorpant. Hogyan, mégis, hogy került ide?

- Ne hozz ki a sodromból! Ugyan nem hitted, hogy gyorsabban futsz nálam? – húzta fel szemöldökét.

- Ki maga? – Olivia ezúttal suttogta a szavakat.

- Az, aki válaszokkal szolgál számodra Pres, de előtte van még egy dolog. Ne sikíts! – Olivia fejére zsákot húztak, hallotta a körülötte ugráló emberek hangját. Felkapták és vitték. Megbánt mindent. Hiányoztak a szülei. Otthon akart lenni. Sikítani se tudott. Eltompult a hangja. Nem tehetett mást, mit sem várt.