Titkos Szervezet

26. rész A cellában- büntetés...

A cella hideg volt. Viszont Oliviát ezt, cseppet sem érdekelte. Az első pillanattól fogva csendben volt és alig mozdult. Néha néztek rá, akkor megmozdította a fejét vagy kezét, hogy lássák, hogy még él. Bár a teste nyugodtságot ábrázolt, odabent cseppet sem volt az. A harag, bűntudat és a mélységes gyász tombolt. A lelkét lassan felemésztette a sötétség. Tim arcát látta, ha becsukta a szemét. A hangját hallotta, minden zörejben. Még arra is meg, mert volna esküdni, hogy meglátogatta. Mintha az a lukacsos és büdös matrac végében állt és figyelte volna. Olivia amióta kijött a szintvizsgájáról nem sírt. Egyetlen egy könnycseppet sem hullatott. Nem, mintha nem tudott volna. Óhh, nagyon is tudott volna. Csak, nem tette. Tartogatta. Végül is, nem lesz előrébb, ha szívére hallgatva, folyamatosan rína. Az orvosoktól kapott gyógyító szérumokat, amik fizika fájdalmakat öltve színezték meg a gyötrő perceit. A társai látogatták meg elsőnek. Hajnal volt, nagyjából egy és kettő között. Az időt eddig idegesen követte és számolgatta, de most már nem izgatta. Az idő telik a nélkül is, hogy szétidegeskedje magát tőle. Aztán az őr jelent meg a rácsok előtt. Gyengéden utasította, hogy fáradjon ki, mivel látogatói érkeztek. Gabriel-ékel megbeszélték, az ilyen helyzetekben kerülik egymást. Így hát meglepetten tette egyik lábát a másik után, miközben az őr kék színű egyenruháját vizslatva várta, ki elé vezeti az őr. Még Malcom vagy valamelyik elme háborodott emberke jöhetne még látogatóba. A fő vezetőség egy tagja. Bárki, csak ne a társai. De a társai várták az asztalnál. A barátai választ akartak. Így vagy úgy, de tudta Olivia már az elején, hogy a most következő órákat elkerülni nem tudja. Se a társait, se a büntetést, se az őrzőjét. Az asztal széles volt. Az őr megállt az ajtóban. A társai egymás mellett ültek a túloldalon. Szemük piros volt és táskák ültek alatta. Az arcukra festett fájdalmakat, szemernyit sem takarva. Olivia leült a kényelmetlen fa székre, aminek lábai csikorgott a betonon.

- Mért nem szóltatok róla? – fakadt sírva Holly, ezért alig értette Olivia, a lány remegő hangját. Olivia továbbra is hallgatott. Nincs értelme szaporítani a szót. ők ezt nem fogják érteni. Holly fojtogatni próbálta könnyeit. Shane nyugtatásképpen megsimította a hátát. Olivia pedig ridegen nézte őket. Nem találta a helyét kőztök. A vele szembe ülő három figurát ismerte. Szerette is, de már nem kötötte hozzájuk semmi. A fájdalmuk közös volt, de Olivia haragudott rájuk. egyszerűen csak azért, mert úgy érezte a fájdalom nincs igazságosan elosztva és neki több jár belőle a kelleténél. Így a csendességtől kongó teremben ülve a társaira idegenként tekintett. Nem lenézően, nem is gyűlölködve, se bosszúsan vagy jókedvűen egyszerűen üresen.

- Minek? Kellett volna? Holt biztos, hogy ti sem tudtatok volna közbe avatkozni. – Olivia több mint 16 órája nem szólalt meg és most meg kellett köszörülni a torkát, hogy képes legyen rá. A hangja durva volt, amit a barátai nem érdemeltek meg, de már ahogyan semmi más, ez sem érdekelte.

- Az utóbbi időkben elégé eltávolodtunk és nem tudjunk visszakövetni a történteket. – Scott szeme szikrákat vert. Olivia rezzenéstelenül állta.

- Mit akarsz egyáltalán visszakövetni Scott? – számon kérdően sivalkodott rá a fiúra.

- Tudtad, hogy meg fog halni. Végig láttuk. Folyton te mentél elől. Még a parton kitalált tervedet is ügyesen. Elintézted, hogy téged kövessen a fekete átok. – Scott hangja dühösen verődött vissza a falakról. Olivia belegondolt a fiú helyzetébe. Mit csinálna, ha ő akarná tudni a válaszokat? Ennyire nem lenne higgadt. Rá valahogy nem volt jellemző. Látszik is siralmas tartózkodásáról. Féken bírta volna magát tartani és nem emel kezet a vizsgáztatóra, most nem kéne raboskodnia a hűvös cellájában. Viszont számára a körülményeket tekintve alkalmasabb hely nem is adódhatott volna. A magány! Oliviának erre volt szüksége. Scott szavait megemésztgette magában. A fiú indulata jogos, de a lány számára csak vádló mondatok.