Titkos Szervezet

12. rész A remény halott!

Sziasztok!

Elsőnek is megköszönöm annak, aki olvassa az én badar írásomat! :) Másodszor pedig kérlek, valamilyen formában jelez, ha olvasol, hogy tudjam. A pozitív visszajelzés kimondhatatlan sok erőt ad. :) ( persze a negatívat, ha persze építő, egyaránt fogadom) Elnézést, hogy tegnap nem írtam, de akadnak dolgok... viszont ez már nem ide tartozik szóval jó olvasást! :D

Két teljes nap után tért magához. A társai tapsolva fogadták újra, miután elengedték az orvosok. Mi több, Malcom, az ő vasmarkos őrzője is rámosolygott. Hálát adott ezúttal a varázserőnek és a gyógyító szérum okozta fájdalmakat örömmel viselte. Jól tudta, hogy az nem lenne, talán már halott is lenne. Biztos volt benne, hogy a fájdalmakat nem tudná nélküle elviselni. Majdnem meghalt, de sikerült, megcsinálta. Egyedül teljesíteni tudta. Büszke volt magára, viszont a fájdalmak miatt dorgálta magát. Meggyőződése volt, hogy sérülés nélkül is lehetett volna teljesíteni. Az mondják a legelső szint a legkönnyebb. Amiket eddig hallott beszámolókat, a megannyi szörnnyel és rémséges félelmekkel, úgy vélte, hogy ideje lenne összeszedni magát, mert ebbe majdnem otthagyta a fogát, akkor mi lesz később? Pontosan! Nem akart későbbit! Milyen már, hogy majdnem megölték? Mi ez a hely? Az újotthona valójában meg akarja ölni? Ez nem játék, az élete nem semmi, nem eldobható! Akármi a szervezet nemes célja ő biztos nem vesz többet benne részt! Ennyi volt! Szép volt, talán jó is, de köszöni, nem kér többet! A szobájában dühöngött és a társai próbálták észbe téríteni. Mindnyájuk ismerté a szabályokat. Olivia kitörése, pedig csak büntetéssel bocsájtható meg. Ezért mindent megpróbáltak, hogy ki ne derüljön, és a társuk lehiggadjon.

- Arany bogaram, nem te lennél az első, ki így rohanna a vesztébe. – Scot közben emlékeket kezdett vetíteni. Kivégzések peregtek a levegőben és korbácsolások. Olivia pillanatra megállt és nézegette, majd ettől csak jobban felbőszülve talált önmagára.

- Ez nem a reneszánsz kora, vagy az ókor, vagy tudom is én! Korbács? Ugyan már kérlek... Kivégzés.. az eszem megáll! – Shane felkelt a lány ágyáról és oda sétált a dühöngő Olivia mellé. Gondolkodás nélkül magához húzta és addig ölelte, míg a lány lenem nyugodott. Oliviának jól esett a gesztus. Nem érzett a fiú iránt többet, mint barátság, vagyis jajj ne! Már rég észrevette, csak nem akarta elfogadni, a társai fontosak lettek számára. Megszerette őket. Ettől megijedt és végül emiatt nyugodott le teljesen. A családjára gondolt, akikről rég nem halott semmit. Hogy is hallana? Hisz ő leskelődött utánunk. Most biztos büszkék lennének rá. Elhúzódott Shanetől és a fotókhoz ment. Egy képről a másikra siklott a szeme.

- A családom jól van? – kérdezte, miközben újból és újból kezdte a tekintetével nézegetni a képeket. De miután választ nem kapott, kénytelen volt megfordulni és a társaira azaz, a barátaira nézni. Az arcuk eltorzultak. Oliviát idegesség kapta el.

- Baj van? – kérdezte, de saját maga hallotta a hangja remegését.

- Olivia, tudod az apum rendőr és én tőle tudom, vagyis ezt csak mi tudjuk- Tim félve beszélt.

- Miről beszélsz? – Olivia zavartan tekintett a mókás fiúra, abban reménykedett, megint egy poénra készül, viszont a többiek arcán hasonló fájdalom ült, így szinte érezte a remény szánalmas vergődését, ott ahol állítólag az ember lelke foglal helyet.

- A vizsgálat nem mutatta ki biztosra, de mindenesetre egyszerű baleset volt. A szüleid háza éjjel kigyulladt. – Olivia részben érezte Tim szavait az arcán és a gyomrán. Az ütésekre nem készült fel. A remény haldoklása már falakat kezdett lerombolni benne.

- Meghaltak. – fejezte be a fiú. A szobában kísérteties csend honolt. Ellentétben Oliviában soha nem halott viharok csaptak. A remény végleg meghalt, eltűnt és véglegesen elveszett benne. A gyomra liftezett és görbeszorult. A szíve.. úgy érezte meghasad a kíntól. Vissza akart menni a szintvizsgájára. Meg akart halni. Ezt ő nem tudja elhinni.

- Az nem lehet igaz...- suttogta, voltaképpen magának.

- Sajnálom Olivia. – Holly hangja édesen csengett, viszont a lány messzinek hallotta, mintha egy mély alagútból jönne.

- A hazug, úgyszintén halott ugye? – kérdezte Olivia. A fájdalom elhagyta és inkább a harag kezdte betölteni az űrt. A társai zavartan néztek rá.

- És az a francos, hazug másolatom odaveszett? – dühöngve köpködte a szavakat. Tim bólintott, mire Olivia lenyugodott és leült az ágya elé. A lábait felhúzta és a térdeire támaszkodva fogta a fejét. El akart tűnni, talán ez normális az ő helyzetében. Végül is a szülei meghaltak. Nem látja őket többet, már csak képek őrzik az arcuk vonásait, a mosolyukat vagy akár a fájdalmukat. A teste remegni kezdett, majd a könnyek patakként áztatták az arcát.

Eldöntötte, hogy megkeresi Malcomt és kilép. Itt hagy mindent, talán még az életét is. Éjszakára Holly kivételével,(mivel neki dolga akadt) ott maradtak a barátai, hol vigasztalni, nevetni, hol pedig csak csendben támaszt és vigaszt nyújtani. Tim rengeteg viccet mesélt és amennyire csak bírt hülyét csinált magából. Scot folyton ismételgette mennyire király csaj és nem kellene kiakadni, hanem összeszedni magát és még erősebbé válni. Shane egyszerűen csak simogatta.