Titkos Szervezet

8.rész Maradj

- Szia Olivia!- nézett rá Gabriel. Olivia mögött eltűnt a feljáró.

- Szia! – odakúszott a fiú elé.

- Őszintén meglepett, hogy ezúttal méltattál feljönni. - Gabriel hangjában szomorúság csengett.

- Talán gond van érző? Nem látsz bele a fejemben? Ez baj mi? – Olivia maga sem tudta honnan jött a bunkósága, de érezte Gabriel fájdalmát. Nem vált érzővé, de a hatalmasra nőtt érzelmeket megérezte. Megint kezdett megjelenni az francos lelkiismerete, de nem hagyta, hogy legyőzze, inkább nyelt egy nagyot és várt.

- Jövő héten lesz az első szint vizsgád. – jelentette ki Gabriel a mázos hangjával.

- Jah. – Olivia kezdte megbánni, hogy feljött a fiúhoz.

- Kérlek, ne menj el, ha nem akarsz, nem kell beszélgettünk, de maradj a közelemben. Kérlek. – Gabriel édeskés hangjában valami nyugtalanító volt. Olivia ezúttal már bátran mert ezen gondolkodni, hiszen a fiú rég nem lát bele a fejébe. Végül bólintott. Oda fent sötét volt, de egy fénygömb cikázott jobbra-balra a levegőben, ami olykor varázslatosan megvilágította Gabriel csillogó ég kék szemeit. Egy ideig csendben ültek, talán tíz percig, mikor Olivia feldúltsága lankadni kezdett és úgy gondolta, hogy megtöri a csendet.

- Attól tartok, hogy alá becsülsz engem, Gab. – mondta halkan. Gabriel felnézett rá.

- Gab? Van már becenevem? – Olivia elmosolyodott és a fiú is nevetett.

- De, most komolyan! Jó vagyok, szinte profi. – érvelt Olivia. Gabriel mosolyra váltott.

- Nem! Most talán annak látszol, mivel nem voltál még szinten. Ott nem könnyű. Egy rossz mozdulat és halott vagy.

- Tudom. – mormogta.

- És azt se feled el, hogy a tested már átélte. Tudod ugrás.

- Jah, a szerint túlélem. – bólogatott Olivia. Gabriel csak nézett rá.

- De csúnyán fogod végezni. – Gabriel mázos hangja ezúttal veszített lágyságából, az aggdalom kezdte megfosztani türelmétől.

- Mi van veled Gabriel? – Olivia számon kérdően tette fel a kérdést. A pillanat hevére értette, viszont az egész furcsaságokra szívesen fogadta volna a kimerítő választ. Gabriel összerezzent és ismételten csak bámult.

- Netán kiment a fejedből, hogy én régebb óta vagyok itt? – nézett végül a lányra. Viszont a szemében valami megváltozott. Eddig máshogy tekintetett a lányra. Most még a szeme is jobban csillogót. Olivia meghallotta Gabriel szaporább szívverését. Eddigi aggodalmai miszerint valami nem stimmel, a fiúval igaznak látszanak.

- Nem, nem ment ki a fejemből. – mormolta Olivia.

- Majd egyszer te is rájössz Olivia és onnantól függően megértesz. – pár másodperce hagyta a fiúnak, hogy a gondolatait lássa, úgy vélte könnyebb lesz. Viszont Gabriel válassza ezúttal is nyugtalanította. A meggondolatlan kérdését talán a heves érzései irányították, a dühe és sok egyéb aggodalma. Viszont a szülei most is gondolatait szőtte körös-körül.

- Gabriel, a szüleid meghaltak, igazam van? – a fiú szeme kitágult, mint ahogyan a szarvasnak szokott mikor megpillantja a vadászt.

- Igen. Ma, pont féléve. – Gabriel suttogva beszélt. Valamitől rettegett. Bár, lehet, hogy a szüleivel hasonlóan van, mint Olivia maga is. Az elvesztésük gyötrő és fájdalmas. Lehet nincs is valójában semmi furcsaság, csak ő képzeli a titkokat minden hova. Talán Gabriel sem rejteget semmit. Egyben igaza volt, mikor rájött mért mondta azt a fiú, hogy „legalább élnek". A fiú szülei halottak és feltehetően menekül az emlékeik elől. Olivia hozta fel a témát mégis kényelmetlenül érezte magát. Arrébb kúszott és szó nélkül visszament a szobájába.