A szülei, az ő drága, szeretetteli szülei. Elveszítette őket, de a legrosszabb az egészben, hogy nem tehet ellene semmit. Az épeszű ember hadakozna ellene, üvöltve csapkodna és rohanna bele az ismeretbe, és ő? Csak ül, nem tud mit tenni. Végül is mi történt vele, ő sem tudja. Az erdő közepén találta magát összeverve, majd hirtelen meggyógyulva, utána a semmiből feltűnő és eltűnő orrvérzések sorozata támadta. Utána... utána pedig elrabolták. Mostanra már állítólag egy szervezet tagja és varázserőt kapott. Minden annyira abszurdnak tűnik, hogy egy percre megkérdőjelezte saját józan gondolkodását. Meg tudná egyáltalán állapítani magáról, hogy komplett –e? Végül is, ha már szegény esze elhagyta, akkor semmi sem lehet biztos. De a szülei! A szülei biztos, hogy tudnák a kérdésére a választ. Megint döfésként érezte a felismerést a szüleivel kapcsolatban, mint mikor tavasszal a virágágyásban a rózsa tövise megszúrja az ujját és kibuggyan az ujjbegyén a piros vér, amit enyhe fájdalom követ. Viszont most nem enyhe vagy pillanatnyi fájdalmak marcangolták, hanem óriási kín.
A következő percben ismétlődő robaj zengette be az épülettett. Valami féle riasztótól származott a ricsaj. Az saját iskolájában lévő csengőre emlékeztette. Egyúttal ráébredt, hogy oda sem fogja többet betenni a lábát. Vagy is ő nem, az igazi Olivia nem, de az a csaló másolata igen. Az egész, gondosan megtervezett jövőjét az a fránya utánzat fogja elérni. Az iskola, az a rengeteg díj és elismerés... Jézus! Hisz mindent elveszített. A szemét elöntötte a könny, de nem hagyta, hogy átszakítsa a gáttat, amit olyan ügyesen épített amióta fenekesre fordult az élete. A zaj megszűnt ezzel szemben a ricsaj felerősödött, az ember okozta ricsaj. Szinte megfeledkezett róla, milyen is. Alig telt el pár perc, amit a teljes magány okozta csendben töltött el, ám abban a kis időben elfelejtette, hogy egy hangos társadalom tagja. S a faj, amit magáénak tartott áradt be a csarnokba, ahol ő is bejött és onnan szintúgy ahol Malcom távozott. Páran ránéztek, de különösebb érdeklődést senki nem tulajdonított felé. Az emberi tömeg szélesen megoszlott volt. Voltak gyerekek és felnőttek, azon belül idősebbek, akiknek mély ráncaik és hófehér őszhajuk messziről magára vonta Olivia figyelmét. Akadtak, akik botjukra támaszkodva közlekedtek. Jobban szemügyre véve négy éves kortól kezdődően mindegyik szám megtalálható volt. Pont, úgy ahogyan a nemzetiségek is. Angol, német, francia, japán, kínai, koreai, török, indiai, norvég, spanyol, olasz, orosz stb. Olivia beleszédült az információkba, de miként jöttek a nemzetiségek ránézésből, társultak melléjük nevek is. Egymás után szólaltak meg a fejében. Elsőre megijesztette és elhitte, hogy megörült, de hamar ráeszmélt, ez lehet a varázserő, ami már az ereiben csörgedezik. A testek bőrszíne változatos volt, ahogy a ruháké is. Akadtak furcsa külsejű fiatalok. Itt-ott madártoll éktelenkedett rajtuk, máshol kövek, ahova fért láncok és madzagokat aggattak magukra. Egy sötét bőrű lányt kezdett el jobban figyelni, mikor valaki elé állva eltakarta. Felnézve egy fiút pillantott meg. Vele egy idős letehet nagyjából, de egy fejjel biztos magasabb volt. Tekintette szilárd volt, mégis barátságos.
- Szia Olivia! Gabriel vagyok. – Olivia azt sem tudta mit tegyen, annyira meglepődött.
- Honnan tudod a nevem? – a szőkésbarna hajú fiúnak örömet okozott a kérdés és kissé felnevetett.
- Tudod, varázserő. Nem blokkoltad magad, így hát, ahogy rád néztem halottam a neved. – Olivia ezáltal megértette, mit tapasztalt az előbb, viszont nem mindent értett, amit a fiú mondott.
- Hogy érteted azt, hogy nem blokkoltam magam vagy mi a szösz? – ráncolta homlokát. A fiú ismét felnevetett.
- Akkor máshogy mondom, nem védettedbe magad, mint egy gát úgy képzeld el. – közben az ujjait elsőnek szorosan összeszorította, majd szétnyitva áthatolt vele, a másik kezével, vagyis a cselekmény végére össze voltak kulcsolva az ujjai.
- Te védted magad igaz? – kérdezte Olivia a gyors talpaló után. A fiú bólintott.
- Általában szoktam, nálam már szinte szokássá vált. Nem, igen szeretném, ha bármi kiderülne rólam.
- Oké, lehet idegesítő, de ezt, hogy érteted? – Olivia fülig vörösödött, amin Gabriel elmosolyodott.
- Ilyenkor belátnak az elménkbe. Láthatják a múltunkat akár. - Olivia ezen megrémült és Gabriel ezt észrevette.
- Nyugi, könnyű megtanulni. Látom, nem igazán vannak információid a helyzetről. – Olivia bűnbánóan a fejét rázta. Gabriel szétnézett a terembe, majd megfogta gyengéden Olivia kezét.
- Gyere! – Olivia elsőnek ellen állt, ezért a fiúnak oda kellett figyelni, nehogy fájdalmat okozzon neki.
- Bízz bennem. – suttogta. Olivia elengedte magát és hagyta, hogy a fiú magával rántsa, és a jövőjét elindítsa. Jól tudta, hogy nem fog az idők végeztéig azon a széken ülni, de most, hogy rábízta magát egy ismeretlenre és tudta vissza utat nem fog már találni, ezáltal elsőnek beletörődésből, majd egy a hirtelen felismeréstől, kíváncsian kezdett a fiú után baktatni.
A kanyargós folyósok nem lettek egyenesek. A fiú egy lépcső felé terelte. Több emeletet másztak meg, mire Gabriel azt mondta, hogy „itt ki". Olivia lihegve könnyebbült meg és kilépett a szabadba. Megcsapta az arcát az őszi csípős hideg levegő. Olivia hófehér arcán megjelenő piros pír egy porcelán játék babára emlékeztette Gabrielt. Olivia a környezetét vizslatta. A kert, mint itt minden, összetett volt. Egyik része gyönyörű kert a másik része mesés park, míg a maradéka erősen eltért. A park rész erdőben folytatódott, viszont nem lehetett elsikkanna a börtönbe illő tájképről. Gabriel ismét követte Olivia gondolat menetét.
- A kiképzésnek fenntartott terület, de jobban belegondolva inkább gyakorló rész az edzéseken. – Olivia a fiú felé fordult és mosolygott. Jól esett neki a fiú törődése.
A nap jóval a horizont alá bukva, gyenge fényt kölcsönzött. Gabriel a park felé húzta Oliviát és egy nagy sövény melletti padra leültek.
- Ott bent- mutatott a sövény felé Gabriel. – labirintusok és útvesztők vannak. Telis tele szörnnyel és megannyi fejtörővel. Ott pedig- mutatott az erdőre. – hátborzongató rengetek, van, de nem kell félned, nem az egész erdő veszélyes. Egy felperzselt vonallal húzták meg a határokat, ami belül tartja a fenevadakat. – kacsintott egyet Gabriel. Olivia nem értette mit akart ezzel a fiú, de úgy vélte ez nem annyira lényeges, hogy rákérdezzen.
- Ki lett az őrzöd? – fordult Gabriel a lányhoz. Oliviát már idegesítette, hogy semmit sem ért.
- Az ki is?
- Az a személy, aki a gondviselőd lett. – miután Olivia még mindig zavart fejel bámult vissza, Gabriel vett egy nagy sóhajt és elnevette magát.
- Kivel beszéltél ma? – Olivia szemei felcsillantak, végre egy kérdés, amire tudja a választ.
- Malcommal. – vágta rá gyorsan.
- Gondolom, nem véletlenül kaptad meg. – húzta a száját Gabriel. Olivia ismét vissza szeretett volna kérdezni, de gyorsan elvettette magában.
- Gabriel, rengeteg kérdésem lenne, de azt sem tudom, hol kezdjek neki. – sóhajtott fel.
- Ahol akarod, ma úgy sem terveztem aludni. – Olivia ettől, pillanatnyi gondolkodásba süppedt, hiszen nem akart rosszat a fiúnak, ő volt jelenleg az egyetlen, aki karon ragadta a zavarával együtt.
- De, ha te- be sem tudta fejezni a mondatát, amikor a sövények mögül erőteljes morgás csendült fel.
- Nyugi, nem tud onnan ki jönni semmi és hidd el nekem jól fog esni, ha ma éjjel fent maradhatok veled beszélgetni. – Oliviának jól estek a szavak, ám egyre jobban érezte a hideget. Az ujjai kifehéredve pihentek combjain.
- Fázol, eltaláltam? – Gabriel égkék szemei szinte csillogtak, ami magával ragadta Oliviát. Látott sok szép szemű embert, de ilyen gyönyörű kék szemeket, egyet sem. Miután visszatért ámulatából, bólintott.
YOU ARE READING
Titkos Szervezet
FantasyOlivia Pres éli a kis életét. Míg egy éjjel összeverve találja magát az erdő közepén. Fogalmam sincs mi történt vele. A zavarodottsága csak fokozódik mikor haza érve a tükörben meglátja magát. Egyetlen kék foltja sincs. Ezután elrabolják és egy viss...