Húgom a Directioner /Befejezett/

35.fejezet ,,Most már jobban vagyok"

Becca Smith

Két fájdalommal teli nap telt el. Két nappal ezelőtt jöttem el Louis-tól. Soha nem gondoltam volna,hogy én ilyen féltékeny leszek. Mindig csak a szememet forgattam azokon a lányokon a könyvekben,akik hisztiznek. Most én is megtapasztaltam azt a fájdalmat,amit valaki olyan tud adni,akit nagyon szeretsz. Ha már itt tartunk abban sem hittem,hogy valaha szeretni fogok valakit. Mindig is úgy képzeltem el magam,hogy majd idős koromban macskák vesznek körbe,és néha meglátogat Hannah a családjával. Na jó,ez az alternatív elképzelésem,az igazi egy nagy kérdőjel volt,egészen addig,amíg Louis Tomlinson meg nem jelent az életemben és fel nem forgatta azt. Ebben a két napban itthon ültem,a munkahelyemre betelefonáltam,hogy lebetegedtem. Nem volt kedvem még a levegőre se kimenni,sőt az egész házban sötétség uralkodott. Hannah néha átjött,és megpróbált kezdeni velem valamit,de soha nem jött össze. Ő most Lola nénikééknél van. Rosszul érzem magam,mert elküldöm őt oda,de jelenleg olyan állapotban vagyok,hogy nem tudok róla gondoskodni,mert még magamról se. Általában nappal aludtam,éjszaka pedig nyáltól csöpögő romantikus filmeket néztem,miközben fagyival tömtem magam. Tudom,szánalmas.

Harmadik nap reggelén már valamivel vidámabban keltem. Olyan,mintha hetek teltek volna el,és csak két nap amit ilyen válságos állapotban töltöttem. Ma már elhúztam a függönyöket,és meglepődve tapasztaltam,hogy süt a nap. Ilyen is ritkán fordul elő januárban,nemhogy Londonban. Úgy döntöttem elmegyek egy kora reggeli sétára,legalább egy kis friss levegőt szívni. A készülődési utamat a fürdőben kezdtem,ahol szembesültem azzal,hogy mit tesz az emberrel az,ha két napig nem mosakodik,nem fésülködik és folyamatosan sír. Hát a végösszeg nem valami fényes. Így egy alapos mosakodással és hajmosással indítottam. Aztán egy kis sminkkel megpróbáltam eltakarni a sírás nyomait. Többé-kevésbé sikerült. Egy vastag fehér pulcsit,meg fekete farmert kaptam magamra. Most nem akartam „kiöltözni",hisz csak sétálni megyek. Lent az előszobában felvettem a fekete bakancsom,meg a téli kabátom,mert azért még januárt mutat a naptár.

Ahogy kiléptem a szabadba a tüdőm megtelt friss oxigénnel. A hajamba belekapott a szél,a kezeim egyből lefagytak,fáztam,de boldogabb voltam,mint eddig. Bezártam a lakást,és elindultam. Cél nélkül bolyongtam az utcákon. London belvárosában most is zajlott az élet. Emberek rohantak boltokba,közlekedés járművekre,munkahelyükre,iskolába. Az élet egy nyüzsgő körforgás. Amikor még nem ismertem Louis-t,nem volt semmi az életembe,csak éltem egyik napról a másikra. Aztán megismertem őt,és vele naponta éltem át kalandokat. Nem akarok rágondolni,mégis most boldogsággal emlékezek vissza,az elmúlt hetekre,közös élményeinkre.

Talán két órát is bolyonghattam összevissza a városban,amikor rájöttem,hogy teljesen átfagytam,és most már haza kéne menni. Nem hoztam magammal semmit,így haza gyalogoltam. Most már jobban vagyok. Kellett ez a séta és gondolkodás.

Már messziről kiszúrom,hogy valaki áll a házunk kapuja előtt. Lehet csak a postás,és épp egy levelet dob be. De ahogy egyre közeledem ismerősödnek vonásai. Közepesen magas,haja a feje tetején szerte áll,és a mozdulatai is egyre ismerősebbek. Louis. Ha még most megfordulok és visszasétálok észrevesz? Nem vagyok még felkészülve,hogy beszéljek vele. Az agyam azt üvölti,hogy fussak,ne érdekeljen milyen hülye dumát akar nekem előadni,míg a szívem bátorít,hogy menjek oda,és hallgassam meg. Sokszor felötlött bennem a napokba,hogy mi van,ha csak én reagáltam túl az egészet,és nincs is szó megcsalásról?