Húgom a Directioner /Befejezett/

55.fejezet ,, Miért nem tudnak az emberek a saját dolgukkal törődni?"

Louis Tomlinson

Egy hónap telt el. Még mindig hiányzik. Nem telik el úgy nap,hogy ne jutna eszembe. Reggel ő az első gondolatom és lefekvéskor az utolsó. Ebbe az egy hónapba még csak nem is hallottam felőle,mert az újságosok és a fanok is leszálltak róla. Jobban foglalkoztatja őket az új kapcsolatom,Danielle Campbell-el. Nem szeretem őt. Vagyis nem úgy mint Becca-t. Körülbelül két hete találkoztunk egy bárban. Szimpatikus,és csinos is. Érdekes módon Briana-t és a fanokat se zavarja Danielle. Becca-t vajon miért akarták ennyire elűzni? A rajongókat még megértem,mert ők mindenkire irigyek a környezetünkben. De Briana-t nem értem. Danielle-val nincs semmi gondja,aranyosan elbeszélget vele,és nem fenyegetett meg engem se. Inkább hagytam az ezen való gondolkodást és átmentem a fiam szobájába megnézni miért sír. Ma ketten vagyunk itthon,mert Briana a szüleihez ment,Danielle pedig dolgozik. Holnap jönnek anyámék,mert nem szeretnék Londonba menni. Na jó,félek haza menni oda,mert tudom,hogy nem türtőztetném magam,és elmennék Becca-hoz. De még múlt héten vettem a bátorságot és megkérdeztem Harry-t hogy tud-e róla valamit. Azt mondta most boldog. Amikor ezt meghallottam mintha a szívem ami már így is sok sebtapaszt visel,újabb sebet szerzet. Vajon ki lehet a szerencsés aki boldoggá tudja őt tenni. Nekem kéne vele lennem,és megnevettetni amikor csak szeretném. De én is rontottam el,miattam volt szomorú.
-Szia Freddie-baba!-emeltem ki a kiságyból a síró babámat,aki kezeivel kalimpált. Picit dédelgetem,majd vele együtt lementem a nappaliba. Mióta ő itt van nekem,mintha egy bölcsődévé alakult volna a házam. A piás üvegeket és hasonló dolgokat felváltották a gyerek játékok és a cumisüvegek. Freddie-t leraktam a Micimackó mintás szőnyegre és melléje feküdtem. Fejemet feléje fordítottam és ő is felém. Pici száján mintha egy mosoly ülne. A sírást már abba hagyta. Most csak kémlelődik nagy szemeivel. Mostanában fedezi még csak fel rendesen a környezetét. Ezek a legszebb pillanatok jelenleg az életemben,amit a fiammal tölthetek. Figyelmét újra a fölötte lógó játék tigrisre szentelte.

Másnap korán kimentem a reptérre a családom elé. Nem viccelek,még a nagyszüleim is jöttek,hisz még az én családomból senki se látta a fiamat élőben. Miután jól megszorongattak és nagyapa megcsipkedte az arcom,meg barackot nyomott a fejemre,sikerült beterelni őket a kocsikba. Igen,mint kiderült nem elég egy kocsi,ezért megkértem Olit,hogy a másikkal jöjjön ő. Én vittem a lányokat,azaz Fizz,Phoebe,Daisy és Lottie meg a barátja Tommy. Bocs,Tommy fiú,de most nem ez a lényeg. A két cserfes iker lány ki készített ezen a rövid úton. Hogy bírom majd velük egy hétig?
Persze a házba se sikerült csendesen bemennünk,hisz ahányan vannak annyian beszéltek. Anya és a lányok egyből Freddie keresésére indultak,míg a férfiak sört kértek tőlem. Utoljára akkor ittam alkoholt,amikor Becca még itt volt velem. Még szerencse,hogy Oli hozott magának így szívesen osztozott.
Inkább megkerestem anyáékat,akiket a kisfiam szobájában találtam meg. Éppen a picinek gügyögtek. Anya kiemelte alvóhelyéről,és úgy beszélt hozzá. Daisy és Phoebe jelent meg mellettem.
-Mi is megfoghatjuk?-néztek rám boci szemekkel.
-Ha nem ejtitek le.-tudom,hogy már tizenkét évesek és a kis ikrekre is sokat vigyáznak,de az én fiamat féltem,még jobban mint a testvéreimet.
Olyan egy körül megérkezett Danielle. A családom már tud róla. Anyával hosszas beszélgetéseket tartottam Becca távozása után. De ő és Lottie az egyetlenek,akik nagyon tiltakoznak az új barátnő ellen.
-Louis!-ugrott a nyakamba,és megcsókolt,amikor ajtót nyitottam neki.
Őszintén bevallom,hogy sokszor képzelem azt,hogy ő Becca. Például a csókok vagy egyéb dolgoknál. Hogy Becca aki átölel,megcsókol,beszélget velem.
Délután úgy döntöttünk elmegyünk sétálni. Én Freddiet felöltöztettem,majd beleraktam a hordozójába. Dani,Doris,Ernest,Dan és anya. A piciket megyünk megsétáltatni.
A város olyan részére mentünk ahol annyira nem nyüzsögnek az emberek,hogy kicsit szabadabbak legyünk és valóban egy átlagos családnak tűnhessünk.
Visszafelé már nem voltunk olyan szerencsések,mert a lesifotósok hamar ránk találtak,és a gépeiket kattogtatva követtek minket. Annyira utálom,hogy nekik mindenről tudniuk kell,és fotózniuk. Én már hozzá vagyok szokva a fényképezőgépek kattogásához,viszont a fiam nem. Sírásba tört ki. Szuper,már csak ez hiányzott! Legszívesebben elküldtem volna őket egy melegebb éghajlatra,de még időben eszembe jutott hogy velünk van két legkisebb tesóm,akik most tanulnak beszélni. Beraktam a kocsiba a hordozójában,majd megvártam amíg beszállnak a többiek és már mentünk is haza a négy fal közé. Miért nem tudok egyszer legalább egyszer úgy sétálni a fiammal,hogy ne követne valaki. Egyáltalán miért kell megkérdőjelezni a létezését vagy hogy valóban tőlem van-e? És ha nem az enyém lenne,de én úgy döntöttem felnevelem,akkor abba másnak miért lenne beleszólása? Napokban olvastam azt a hírt miszerint én egy játékbabát fényképezgettek. Persze meg egy játékbabát viszek ki a nyílt utcára is. Sőt most már beszereztem egy síró babát is. Miért nem tudnak az emberek a saját dolgukkal törődni?

Bocsánat,de ez most egy nagyon összecsapott rész lett. :(
xxxEsztyTomlinson