Kiütéses Szerelem

3. - Menedék

Ütemes ritmusban csapódtak a betonra a lábaim. Az agyam kezdett teljesen eltompulni, és csak a célomra koncentráltam.

A mai nap számomra maga a tehetetlenség volt. Reggel mikor kinyitotta mostohám az alagsor ajtaját egy tompa puffanással estem a földre. Egész éjszaka az ajtónál őrködtem, a bennem tomboló dühvel, úgy hogy tudtam semmit se tudnék tenni ha szüksége lenne rám.

Amikor felébredve pedig megláttam a nő kedves mosolyát, majd annak homlokán éktelenkedő sebet, felszisszentem. Végig néztem rajta és észrevettem a kék zöld foltokat a karján. Bántotta. Azt hittem őrá sosem fog kezet emelni. Hiszen én voltam dühének fő célpontja. Pontosan tudtam, hogy mennyire gyűlöl, akárcsak én őt!

Ahogy felálltam, azonnal a férfi után kutattam a szemeimmel. Meg fogom ölni! Ennek az örökös körforgásnak sosem lesz addig vége, míg egyikünk ki nem száll belőle, amit csak egy dologgal tudtam elképzelni....halállal.

A nő tudta mit akarok, próbált megnyugtatni, de csak a sérüléseit láttam magam előtt. Apám elment korán, így nem találkozhattam vele... A mostohám, férje tanácsára orvoshoz akart vinni.

De én némán ránéztem és csak annyit mondtam. - Menjünk, de akkor soha többet nem jövünk vissza!

Sírva fakadt. Ő is elakarta hagyni a férfit de láttam rajta egy erősebb érzelmet. Rettegett. Egyszerűen lehetetlennek látta a tervemet.

Ami végül is teljesen kisiklott azon, amikor megtudtam, hogy semmilyen joga nincsen a közös számlája fölött. Csak egy kisebb pénzmennyiséget vehet le a számlájukról, amin minden előző és eddigi megtakarítása volt.

Ökölbe szorult a kezem, majd behunytam a szemem. Le kell nyugodnom. De ez egész nap folyamán sem sikerült. Olyan méreg volt a szememben, egész idő alatt, hogy nagy ívben elkerült minden diák és tanár a velem való kommunikációt. Valószínűleg ez a tegnapi esetnek és az állkapcsomon lévő zúzódásoknak köszönhető.

Csupán egy valaki volt, akit nem rémisztett meg a hozzáállasom. Az pedig a múltkori srác a büntető szobából. Matt, azt hiszem.

- Mi van az arcoddal, te nő? - lehuppant mellém az ebéd közben, én pedig válasz helyet, csak dühödten meredtem rá. - Hmm? Mi történt? Tegnap még nem emlékeztem rá, hogy itt lett volna ez a sebes folt.. - összeszűkítette a szemét, és egyik kezével az arcom felé nyúlt, de én hátrahúzódtam tőle. Nem értettem, hogyan meri ezt kérdezni tőlem, amikor pontosan tudom, hogy mások oldalát hiába fúrja a kíváncsiság, szintén erre a válaszra, képtelenek lennének személyesen megkérdezni tőlem. Hogy miért? Mert a reakcióm benne van a szememben...

- Jaj, bocs... - vigyorodott el, és kapta vissza a kezét. - Elfelejtettem, hogy semmi érintés. - rám kacsintott, majd a szendvicsébe harapott.

Egy szót sem szóltunk tovább. De, ami a legfurább volt, hogy ez volt a napom egyetlen pillanata, amikor megnyugodtam. Habár az elején ingerelt a jelenléte, ha csendben volt egészen tűrhető volt a társasága.

De a düh újból visszatért, amikor magam elé képzeltem mostohám arcát. Haza érve alig vártam, hogy az apám szemébe nézhessek. Meg akartam ütni. Ütni addig amíg már nem mozdul. Gyűlöltem.

A vacsora alatt a szememmel csak őt fixíroztam. Képes lettem volna akár a tekintetemmel a sírba küldeni. A legdühítőbb, hogy ő is a sértett felet játszotta. Főleg, amikor megtudta, hogy nem voltam hajlandó orvoshoz menni.

- Így mentél iskolába, te mihaszna? - felemelte a kezét, megpofozott, ám ennek ellenére én meg sem tántorodtam. Egy olyan új érzelem kezdett kialakulni a belsőmben, amivel még őt is megijesztettem. Döbbenten meredt rám, látta a szememben az elszántságot és az ökölbe szorult kezeimet magam mellett. Először hitetlenkedett, majd újból méreg futott a szemébe, és egy gúnyos mosollyal az arcomba mászott.

- Ne hidd, hogy mert egy nyeszle tini srácot hátulról támadva megtudtál verni, velem is el tudsz bánni - hangja gunyoros volt és láttam rajta mennyire élvezi, az én kínzásomat. Legszívesebben szemen köptem volna, de még egy olyan visszatartó erő visszhangzott bennem, hogy nem tudtam megtenni.

Annyi érzelem és félelem kavargott bennem, hogy nem tudtam eldönteni, hogy most mivel tennék a lehető legjobbat. Csak annyit akartam elérni, hogy én legyek az egyedüli célpontja a haragjának...

Elois közénk állt, és jelentős pillantások közepette próbált mindkettőnket lehiggasztani.

Miután elindultam lefeküdni a szobámba. Kulcsra zártam annak ajtaját. Tizenkét éves koromban kaptam zárt az ajtómra, amikor a mostohaanyámmal először ünnepeltük a karácsonyt. Megkérdezte tőlem mit szeretnék a mikulástól, én pedig kulcsot kértem az ajtómra. Akkoriban nem értette, de szerintem mára pontosan tudja a kívánságom okát.

Mikor hallottam, ahogy ők is elvonulnak az emeletre, azonnal átöltöztem és kimásztam a szobám ablakán.

Azóta futok. A mai nap feszültsége lassan kikúszott a testemből, és kezdett teljesen kiürülni a tudatom. Mire elértem a dohos edzőterem bejáratát megnyugodtam annyira, hogy szinte megfeledkeztem arról ki is vagyok valójában. Habár egy törékeny lány látványa éjszaka nem megszokott ezen a környéken, főleg nem egy edzőteremben, de a megérkezésem nem váltott ki senkiből meglepő reakciót. Pontosan tudta mindenki, hogy miért vagyok itt. Csupán egy valaki volt, aki felkapta a fejét a jelenlétemre.

Lomha léptekkel és könnyed farkcsóválással üdvözölt a legjobb barátom.

- Elvis! - vakartam meg a hatalmas állat füle tövét. Az behunyt szemekkel tűrte a kényeztetést. Elmosolyodtam. Sose láttam nála szebb állatot, pedig még emlékszek arra milyen kis csúnya volt, mikor annak idején találtam.

Lehajoltam hozzá és megpusziltam a kutyus homlokát, majd magabiztos léptekkel indultam a szokásos sarok felé. Ahogy belépek ebbe a terembe, teljesen átalakul a hangulatom. Egyszerűen csak én vagyok. Ami nagyon felszabadító érzés.

A ring mellett figyelő idősebb férfivel összetalálkozott a tekintetünk. Némán bólintottunk egymásnak, és a helyemhez sétáltam. Ez a férfi volt az egyetlen, akivel kommunikáltam az edzőteremben.

Szerettem a tudatlanságot, a biztonságot és a zajos csendet, ami körülvett itt engem.

Habár a futás előtt bemelegítettem, azért még átmozgattam az izmaim. A testem rutinosan tette a mozdulatokat, az agyam pedig teljesen kiürült.

Két óra elteltével csak a kezem tompa puffanásai visszhangoztak a teremben. Alapból későn érkeztem, és eléggé hosszúra nyúlt a mai edzésem. Tudom, hogy indulnom kell...

Nick, a férfi akié volt az edzőterem az emeleten lakik, és nem szerettem volna visszaélni a kedvességével. Lendületből fordultam meg és rúgtam bele a bokszzsákba, majd utolsó két ütést mértem rá.

Zihálva léptem hátrébb, elkezdtem leszedni a kesztyűimet, majd letöröltem a hajamról homlokomra csepegő izzadság cseppeket.

A boksz felszerelésem, eléggé használt volt már, de jelenleg nincs keretem újabbat venni. Ezekért a kesztyűkért is egy hónapig kellett mellőznöm az ebédet, hogy az arra kapott pénzből megvehessem.

Fújtattam, majd megfordultam, hogy a polcomra visszategyem a cuccaimat. Sose vittem haza őket. Az egyetlen biztos pontomat féltettem minden olyan dologtól, ami a való életembe tartozott. Nem akartam, hogy bárki is tudjon erről az oldalamról, nehogy elveszítsem az egyetlen dolgot, ami kontrollálni tudja a mindennapi feszültségeket.

Viszont, amikor felpillantottam, egy olyan személyt láttam meg, ami miatt megfagyott az ereimben a vér. Kétségbeestem. A szívem tehetetlenül verte a mellkasomat, ez nem lehet igaz... Most mi lesz velem?