Kiütéses Szerelem

24. - Látnom kellett volna...

Matt szemszöge: 

Értetlenül néztem a távolodó lány alakja után. Nem értettem. Pár perce még nevetve fogadta a csókomat, most pedig szinte menekült tőlem. Rengetegszer összezavart, de most különösen. Tudom, hogy valamit titkol előlem, de azt is tudom, hogy amíg nem akarja elmondani, nekem nincs jogom faggatni. Tekintetem a kezemben lévő borítékra téved. Örültem annak, hogy szívességet kért tőlem, mert tudtam ez számára egy hatalmas dolog. Utál másokra szorulni... de volt valami a szemében, amikor a levélről beszélt. Most pedig, ahogy kitért az ölelésem elől, azt éreztem fél.

Fél.

De mitől? 

Az elmémben heves csata kezdett kialakulni. A lezárt borítékra meredtem. Fél. Veszélyben van? Az állandó szorongására gondoltam. Talán valaki zaklatja és  fenyegeti? De ki lehet az? Lehet az a személy, akinek ez a levél szól? 

Nagyot nyeltem. Hadakoztam saját magammal. Hiszen tudtam, amit tenni szeretnék, egyáltalán nem helyes. Ám ha óvatosan ki tudom nyitni, akkor talán sosem derül ki. De ha kiderül... örökre elvesztem Rony bizalmát. Idegesen túrtam bele a hajamba és átkoztam el magam. A félelemre gondoltam a szemében... 

Talán mégis faggatnom kellett volna. 

Hirtelen döntöttem és gyorsan cselekedtem, nehogy meggondoljam magam. Kinyitottam a borítékot és azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy helyesen cselekszem. A torkom elszorult, ahogy kivettem belőle a papírfecnit. Mély levegőt vettem és megfordítottam, hogy lássam mit tartalmaz. 

Három mondat volt. Ahogy elolvastam, azt éreztem, mintha kihúzták volna alólam a talajt. Eszembe rémlettek a korábban történtek. Ezért félt annyira, hogy kiderül az edzőtermes élete, ezért szökött meg állandóan az ablakon... és akkor ezek szerint... a saját apjától kapta minden sérülését. Az álla... a bordái... a keze...

- Úristen! - csupán ekkor esett le az, hogy most miért láttam félelmet a szerelmem szemében. Rögtön futásnak eredtem, és csak arra tudtam gondolni, hogy talán későn érek oda. Eszembe jutott mennyire nem akart eljönni szilveszterezni.. pedig az apja elengedte... 

A szívem a torkomban dobogott és ha arra gondoltam, hogy talán mi történhet most vele, egyszerűen elfogott a pánik. Meg kell őt védenem! Kerüljön bármibe is! A lábaim követték egymást, és szinte automatikusan mentem a megszokott uton. Nem késhetek! Minél hamarabb ott kell lennem... 

Amikor oda értem a házukhoz, észrevettem a nyitott bejárati ajtót és még jobban megijedtem. Megacéloztam az arcom és kezeim ökölbe szorultak, ahogy berontottam a lakásba. Láttam magam előtt a feldúlt nappalit, majd ahogy bevágódtam, döbbenten vettem tudomásul a látványt ami elém tárult. Egy másodpercet se késlekedtem. Azonnal a fojtogatóra ugrottam, aki igazából észre se vette a jelenlétem. Hatalmas düh keletkezett bennem és azt éreztem az én felelősségem megvédeni Ronyt. 

Ahogy a férfit felrántottam, rögtön kapott tőlem egy jobb horgost. Viszonozni próbálta, de csak a levegőt tudta ütni. Dühödten ragadtam meg a nyakánál és egész erőmből a falnak löktem, amivel teljesen lefegyvereztem. Nyöszörögve csúszott le a padlóra. Mérhetetlen undort éreztem, ahogy végignéztem rajta... a lehető leggyávább férfi, aki egy nőt bánt. De inkább nem is nevezném embernek az ilyet...

Egy pillanat csupán ennyit időztem felette, aztán rögtön a földön fekvő áldozatokhoz kuporodtam. Egyik kezemmel a telefont tartottam és beszéltem egy mentőssel, miközben a másikkal igyekeztem kitapintani a pulzusokat és a lehetséges sérüléseiket. 

- Akkor két sérült van, igaz? Matthew, kérem mondja el mi történt. - pontosan tudtam miért akar beszéltetni, és én belementem a játékba, mert iszonyatosan szükségem volt valakire ebben a lehetetlen helyzetben. 

- Családon belüli erőszak. - suttogom. - Az apa tette ezt a lányával és a feleségével - megcsuklott a hangom, ahogy elsöpörtem Rony nyakától a haját. Könnyen meglehet, ha egy kicsit később érek ide, már halott lenne... - Ez a rohadék meg akarta ölni! A francba! Egyáltalán apa az ilyen?

- Most hol van a férfi? - kérdezte megnyugtatóan a kellemes hang.

- Itt van a szobában... 

- Veszélyben vagy Matthew? - hangja halkabb volt és éreztem ahogyan élesen beszívja a levegőt. 

- Nem. Tudja az ilyen szemétládák, már nem képesek szembeszállni egy velük egy súlycsoportúval... - a szemem szikrákat szórt, ahogy a sarokban nyöszörgő személyt figyeltem. Bármit megadtam volna, hogy megtámadjon engem is. Az jogot adna arra, hogy addig üssem, amíg mozog. 

- Rendben. A mentő és a rendőrség már úton van. Nagyon fontos, hogy szemmel tartsd a támadót, amíg megérkeznek. Ezenkívül az áldozatok légzésére is figyelj... 

- Kézben tartok mindent. - mondtam idegesen, miközben a szemeim a három személyen cikáztak. 

A nő igyekezett minden hasznos információt kiszedni belőlem, és egészen addig beszéltetett, míg meg nem hallottam a távolból a szirénák hangját. Igazából innentől elmosódtak előttem az események. A rendőrök közrefogtak, miközben a mentősök elkezdték ellátni a sebesülteket. A zsaruk közül két férfi érkezett, akik engem kérdezgetve próbálták megtudni mi is történt pontosan. Én igyekeztem válaszolni a kérdéseikre, de csak azt láttam, ahogy a piros ruhások Rony-t és a mostoháját ápolták. Olyan volt mintha gyorsított üzemmódban nézném őket, ahogy pontosan tudva mit kell csinálni cselekszenek. Nyakrögzítőt adtak rájuk, és a lánynál még kézi lélegeztetőt is kellett használni, mert nagyon gyenge volt a légzése. Hordágyra rakták és elkezdték kitolni őket, én pedig ellöktem magam a rendőröktől.

- Kérem, had menjek magukkal! - siettem a mentősök után. A szívem a torkomban dobogott, képtelen lettem volna magára hagyni őket. Muszáj volt biztonságban tudnom őt. A két férfi összenézett a rendőrökkel, én pedig eldöntöttem,ha kell dacolni fogok.

- A férfit majd a következő mentő elviszi a kórházba... nem súlyosak a sérülései. - mondta az őszes hajú, azután rám emelte a tekintetét és enyhén biccentett, hogy követhetem őket. 

Ahogy a mentőautó hátuljában ülök és nézem a meggyötört lány testét, kezd csak tudatosulni bennem mi is történt. Iszonyatos fáradtság tör rám és azt érzem nincs nálam gyengébb személy jelenleg. De nem csak fizikailag érzem így... a lelkemen lévő hatalmas bűntudat nyomaszt a leginkább. Miért nem vettem észre? Miért nem láttam a szavak mögé? Miért nem voltam képes megvédeni őt? Miért? Az arcomat a kezeimbe temetem és közel állok, hogy elsírjam magam. Pedig én sose sírok. Ahogy magam elé képzelem azt a határozott, de törékeny lányt, akibe beleszerettem és eszembe jut mennyi szörnyűség történhetett vele, miközben sokszor igazán én sem voltam fair hozzá... Észre kellett volna vennem. Látnom kellett volna azt, amit más nem...