Kiütéses Szerelem

26. - Valóság

Kopp. Kopp. Kopp.

Az eső csapkod a kórtermem ablakán, én pedig az ágyamon ülve bámulok ki rajta. Nem is értem miért nem inkább hó esik? Annak kellene januárban, nem?

A gyomromban lévő feszültség fogva tart és lassan felkúszik a torkomba. Még mindig nem beszélhetek, és habár erre eleinte fogságként tekintettem, jelenleg a menedékemnek számít. A rendőrök jártak nálam reggel, ki szerettek volna hallgatni, mert hallották, hogy jobban vagyok. De mivel kommunikálni nem tudok, így azt mondták elhalasztják a kihallgatásom. Azért egy két kérdést feltettek, amire bólintással válaszoltam.

Csupán ez a pár emlékfoszlány elég volt ahhoz, hogy újból visszakerüljek a valóságba. Idáig is nyomasztottak a jövővel kapcsolatos dolgok, de most még jobban kétségbe vagyok esve...

Elois beadja a válókeresetet az apám ellen, akit mind a ketten feljelentettünk többszöri súlyós fizikai bántalmazás vádjával. De, hogy arra mikor kerül pont, nem tudni... lehet, hogy évekbe fog telni. A legrosszabb, hogy nem tudtam beszélni a mostohámmal, hogy hogyan tovább. Még kiskorú vagyok, tehát nem állhatok a saját lábamra, de nincs is miből... ezenkívül, ha befagyasztják a válás miatt a közös számlájukat, akkor a nőnek sincs egy fityingje se. Nem mintha elvárnám, hogy magához vegyen... és neki ott van a nagybátyja és az unokatestvérei. Nagyon szeretik! Érthetetlen számomra, hogyan volt képes apám távoltartani őket ilyen hosszú időn keresztül... szomorú, de azt hiszem életem egyik legszebb napja a válásuké lesz. Hatalmas megkönnyebbüles fog eltölteni, ha végre teljes biztonságban tudhatom Eloist attól a vadállattól.

Tovább bámulom az esőt és várom, hogy megérkezzem Matt. Már írják a zárójelentésem, amivel bármelyik pillanatban elhagyhatom ezt a helyet. Hogy hova megyek? Felsóhajtottam erre a kérdésre. Valójában senkinek a nyakán nem szeretnék lógni, viszont jelenleg muszáj döntenem kihez megyek. Nick és Elois nagybátyja, George is felajánlotta, hogy menjek hozzá. Valójában már a kérdéskor eldöntöttem hova fogok menni, de rögtön nem mertem választ adni...

Megrezzenek, ahogy megérzem valakinek az érintését a derekamon. Majd rögtön meg is nyugszom amikor felismerem a kellemes illatát. Matt. Megfordulok az ölelésében és én is hozzá bújok. Behunyt szemekkel halgatom a szíve dobogását, ezzel lenyugtatva a sajátomat is...

- Ugye velünk jössz haza? - kérdezte amikor már egy ideje csendben ölelkeztünk az ágyon. Felemeltem a fejemet, a szemeibe néztem és mosolyogva bólintottam. A fiú arca felragyogott és ajkaimra egy gyengéd csókot lehelt. Belesóhajtottam a csókunkba, mire ő pedig belemosolyodott. Csillogó szemekkel néztünk egymásra, és újból bennem volt a kényszer, hogy kimondjam azt a bűvös szót, ám most sokkal több félelemmel rendelkeztem.

- Mi van gerlemadaraim? - George bácsi hangja zökkentett vissza a valóságba. Érdeklődve fordultunk felé, de egymást egy pillanatra sem engedtük el.

Ám a férfi nem egyedül állt az ajtóban, Nick, a barátom apja volt mellette, aki magasságban eltörpült mellette, ám igazi veterán boxolóhoz méltóan sokkal nagyobb karral rendelkezett. Végig néztem rajtuk. Az utóbbi időben ez a három férfi jelentette nekem a biztonságot, amit még igazán szoknom kellett.

- Sajnálom, George... de vesztettél. Rony minket választott. - közölte azonnal örömhírét a fiú, mire a szólított megforgatta a szemeit.

- Milyen meglepő! - nevetett fel, én pedig szégyenlősen bújtam közelebb a fiúm karjaiba.

Nem volt sok holmim, de azt pár mozdulattal össze is szedték a körülöttem lévők. A zárójelentéssel a kezemben pedig végleg elhagyhattam a kórtermemet. Mielőtt azonban elindultunk volna, bementünk a mostohámhoz. A rengeteg sérülése ellenére minden nappal egyre jobban van..  valószínűleg jó fájdalom csillapítót is kaphatott, mert habár a beszéd fájdalmat okoz neki, most mégis sokat csacsogott. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas tehertől szabadult volna meg, ami most már nem nyomasztja. Örültem neki.

A következő napok életem legszebb időszakának a kezdetei voltak. Nick-éknél voltam, minde este közösen vacsoráztunk és sokat nevettünk. Ideiglenes elfoglaltam Matt szobáját, miközben ő kanapén aludt.

Egyik éjszaka nagyon nehezen aludtam el. Újból vihar tombolt odakint, ami nagy robajjal adta hatalmas erejét a tudtunkra. Összekuporodva feküdtem az ágyában és igyekeztem elaludni. Nem akartam ébren lenni, és minden zajtól megrezzenni... hiszen azok csak faágak.. tudom én. Ám ha hallom, az elmém mással kapcsolja össze...

Aztán valahogy sikerült elaludnom. A sötétség körbe vett... rémisztően sötét volt. Felnéztem és észrevettem a lépcső tetején lévő ajtón kiszűrödő fényt. Tudtam hol vagyok... és elkezdtem rettegni. A házam alagsorában vagyok és hallgatom, ahogy apa veszekszik Eloissal.. de mégis mit keresünk itt? Úristen! Lehet hogy csak álmodtam, hogy megmenekültünk? A francba! Mégis hogy hihettem azt, hogy ez a valóság lehet? Velem sose történik semmi jó! Mégis mit képzeltem?

Nyöszörögve álltam fel és kezdtem megmászni a lépcsőn. Nem tudom mit tehetett velem, de minden porcikám iszonyatosan fáj... biztos újból lelökött a lépcsőn. Erőtlenül érkeztem meg a tetejére és kezdtem el dörömbölni. Kiabáltam. De túl halk voltam... ő viszont egyre hangosabb. Elois sikított. Bántja. Újból bántja. Ezt nem hiszem el..

- Engedd el! Ne bánsd!- szakadt ki belőlem a kiáltás, mire egy váratlan érintést éreztem meg a vállamon. Riadtan kaptam hátra a fejem, majd pattantak fel a szemeim...

Zihálva néztem farkaszemet az ellőttem guggoló fiúval. A hold fénye adott elég fényt, hogy felismerjem... és hatalmas megkönnyebbülés fakadt ki belőlem.

- Matt... - szólítottam meg rekedtes hangomon, ez volt az első szó amit a támadás óta érthetően ki tudtam mondani. Sós cseppek kezdték el marni a szemeim, és kezdtem elveszni.. most álmodom, vagy az előbb álmodtam? Most melyik a valóság?

- Kicsim.. - hatódott meg a hangja, és bemászva az ágyba szorosan magához vont, mire kitört belőlem a zokogás. - Ssh... semmi baj. Itt vagyok veled. Megvédelek, nem kell félned! - nyugtatóan simogatta a hajam és próbált kedves szavaival vígasztalni. - Rosszat álmodtál, de mostmár vége.. itt vagy velem, apád börtönben, és mostantól mindig vigyázni fogok rád! - ahogy mesélt lassan kezdett helyre állni bennem a valóság és az álom. Nagyokat lélegeztem. Tehát ez a valóság... álomszerű, de ez a valóság. Itt vagyok Matt-el, és nem árthat többet nekem apa... ez a valóság...

Lassan kibontakoztam az öleléséből és felnéztem aggodó tekintetébe. Sosem képzeltem volna el, hogy bárki előtt is így ki fogom majd adni magam... és erre tessék. A lehető legjobb személynek tettem ezt meg. Az a törődés amivel rám nézet iszonyatos hálával töltött el, és tudtam eljött a megfelelő idő arra, hogy elmondjam neki. Nem tarthatom tovább magamban... mert sosem tudhatom, mit hoz majd a holnap, de bármi is történjen, neki tudnia kell!

- Szeretlek! - hangom még mindig rekedt volt, de tisztán érhető. Nagyon dobogott a szívem, mert hatalmas bátorság kellett, ahhoz hogy ezt elmondjam neki, de látva a szemében lévő melegséget, egyáltalán nem bántam meg.

- Én is szeretlek! - suttogta, miközben félresöpört egy tincset a hajamból. Óvatosan hajolt oda hozzám, és a lehető leglassabban vette birtokba az ajkaimat. Amik helyeslően reagáltak a táncfelkérésre és együtt jártak keringőt, miközben kiadtuk magunkból azt a rengeteg feszültséget, ami az utóbbi időben felgyülemlett bennünk. Igen, azt hiszem szerelmes vagyok...

És megérkeztem az újabb résszel... Igyekszem időben hozni a folytatást... addig is ha valaki kíváncsi rá, a másik történetemet - A csúnya szépség -et is újból írom. Nézz be hátha megtetszik!
Köszönök mindent... iszonyatosan jól esnek a visszajelzéseitek!
Blacky❤