Kiütéses Szerelem

16. - Fájdalom

Apa dühös volt.

Kiabált.

Megütött.

Fájt.

Mostohám zokogott.

A földön feküdtem.

Majd minden elsötétült.

Óvatosan nyitottam ki a szemeim, miközben lassan kezdett kapcsolat lenni az elmémnek a testrészeimmel. Éreztem őket. Iszonyatosan fájtak. Felszisszentem, ahogy megpróbáltam megemelni a karomat. Lüktetett a forróságtól és olyan volt, mintha duplájára dagadt volna... ezenkívül a levegővételnél félelmetes érzés nyílalt az oldalamba.

Sírni akartam. A fájdalom olyannyira tombolt a bensőmben, hogy azt már fizikailag nem bírtam elviselni. De mintha elfogytak volna a szememben lévő könnycseppek. Gyenge voltam még ahhoz is, hogy sírva fakadjak.

Körbe pillantottam magam körül és lassan tudatosult bennem, hogy a szobám homályában vagyok. Már este volt és csupán az utca lámpájának fénye adott körvonalat a bútoroknak. Nagyot nyeltem, a torkom teljesen kiszáradt és a szívem heves dobogásba kezdett. Mégis mi lesz most velem. Lassan kezdtek emlékfoszlányok bevillanni, amik egyáltalán nem tetszettek. Apa nagyon dühös volt rám... nem akart meghallgatni sem engem, sem a feleségét. Azt mondta nekem nincs jogom szeretni senkit, nekem nem tetszhet senki! Majd ütött... levette az övét és utána azzal ütött. Még hallottam mostohám síró könyörgését, majd itt már teljesen elvesztettem az emlékeim.

Tekintetem az éjjeliszekrényre téved, ahol az órám este 11-et mutat. Matt már biztosan vár engem... feleslegesen fog várni. Behunyom a szemem. Miért izgat az engem, hogy ő mit csinál most? Könnyen lehet, hogy már egy másik lány életét teszi tönkre... Azonban erre a gondolatra egy idáig idegen, kellemetlen érzés kerített hatalmába. Ez nem fizikai, sokkal inkább valami megfoghatatlan dologhoz hasonlított. Csak annyit tudtam, hogy rossz... nagyon rossz érzés.

Nem tudtam mit tehetnék... a testem jelenleg csapdába zárt engem. Igazából féltem a következő naptól. Lehet, hogy verés után az ágyamra rakott apa, ám ennek biztosan nem örült. Gyűlölt gyengéd lenni velem. Valószínűleg Elois megijedhetett, amikor meglátott eszméletlenül, igazából azt sem zárom ki, hogy a nő cipelt a szobámba.

Féltem lehunyni a szemem. Féltem elaludni.

Az ép bal kezem remegésbe kezdett, miközben egy hatalmas gombóc kezdett nőni a torkomban. Újból sírni szerettem volna, de újból nem voltam rá képes.

Ez a kelletlen érzés maradt meg bennem egész éjszaka. Képtelen voltam elaludni, hiszen hol a lelki félelmeim, hol a fizikai fájdalmaim tartottak ébren.

Hajnalban a Nappal próbáltam én is felkelni az ágyamból. Ám a testem fogsága sokkal lassabban eresztett el engem, mint ahogy az égitest betöltötte a szürke eget. Először csupán felültem és végignéztem magamon. A pólómat szétszaggatta az övcsatjával, így nem csak azt, hanem az ágyneműt is elvéreztem. Leginkább egy mély seb éktelenkedett az oldalamon, amit a levegővételnél is éreztem nyilallni. Ezenkívül a jobb karom... remélem csak megzúzódott és nem kell vele orvoshoz mennem.

Óvatosan próbálkoztam a lábra állással, amikor hallottam kinyitódni az ajtómat. Megrezzentem a gondolatra, hogy az apám lehet az, de szerencsére azonnal megnyugodhattam, mert a mostohám pislogott rám a küszöbről.

- Ne haragudj... - könnyes volt a szeme, ahogy megnézett magának. - Azt ígérte nem teszi többet! - elcsuklott a hangja, és lassan felém lépdelt.

Mosolyogni akartam. Isten látja lelkem, hogy tényleg mosolyogni próbáltam... de valahogy mégis könnycseppek kezdtek el csordogálni az arcomon...