Kiütéses Szerelem

8. - Félelmetkeltő nap

Azt hiszem nagyon rég volt már ilyen rossz éjszakám. A sötét pincében egyedül ért reggelek korántsem voltak olyan ijesztőek, mint az, ami ma ért a szobámban. Egész este forgolódtam és képtelen voltam kiverni a tegnapi nap eseményeit a tudatomból. A történések folyamatosan a lehunyt szemeim alatt villództak, és egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csakhogy ebből a csávából hogyan tudnék kimászni...

Csupán egy órát tudtam aludni, utána azonnal ébresztett a telefonom. De mivel a szervezetem hozzá van már szokva a rendszertelen alváshoz, teljesen elég volt a számomra, ahhoz hogy el tudjam játszani a szerepem ma is az iskolában.

Egész odaúton agyaltam és majdnem belesétáltam egy bokorba útközben, annyira elvesztem a gondolataimban. A legnagyobb félelmem az volt, hogy az iskolában is a szerelmespárt szeretné játszani velem a fiú. Sikeresen kialakítottam egy olyan képet a többiek szemében, ami egyszerűen távolságot követelt tőlük. Tudatosan nem ápoltam semmilyen kapcsolatot egyetlen iskolatársammal sem, miközben pontosan tudtam azt is, hogy rengeteg pletyka terjeng a rejtélyes létezésemről. De úgy éreztem amíg azzal foglalkoznak, hogy hazugságokat terjesztenek rólam, addig is nem akarnak majd rájönni az igazságra.

Az igazság túl fájdalmas és valódi a képmutató embereknek.

Viszont azzal, hogy én nyilvánosan felvállalnék egy képtelen kapcsolatot, valójában felhívást intéznék nekik keringőre. Ami a legrosszabb lenne pedig, ha ez az egész apa fülébe jutna... szerintem nem élném meg a következő reggelt.

Ezekkel a kétségekkel léptem be az épületbe. A lehető legkisebbre húztam össze magamat és úgy szlalomoztam a diákok között. Láthatatlanná akartam válni...

Sajnos csak akartam és nem tudtam valóban megtenni. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint a fiú aki egy széles vigyorral hirtelen megjelent mellettem és velem párhuzamosan sétált. Megrezzentem a jelenlétére, és a kezem önkéntelenül kezdett remegésbe.

- Mit akarsz? - förmedtem rá és vágtam zsebre a kezeimet. Matt arcán a szája még nagyobbra szélesedett. Komolyan mondom elégedettséget vettem észre rajta tükröződni...

- Ok kell ahhoz, hogy a barátnőmmel legyek? - kérdezte somolyogva én pedig elkapva az alkarját pisszegtem le.

- Megbeszéltünk valamit! - hunyorogtam rá dühödten, miközben a fogaim között sziszegtem fenyegetően.

- Talán ha egy kicsit kedvesebb lennél hozzám, akkor eszembe jutnának az ilyen dolgok - a tekintete cinkos volt és most már biztosra állíthatom, hogy élvezte a bosszúságom.

Mély levegőt vettem és elengedtem a karját. Jobb lesz, ha leszokok az ilyen érzelem nyilvánításról, mert akkor még maguktól kezdenek el kombinálni a többiek. Már pedig arra mindig is ügyeltem, hogy ne hozzanak szóba egyetlen fiúval sem olyan téren. El se tudom képzelni mit szólna apám ahhoz, ha megtudná, hogy van egy barátom, vagy ha csak egyszerűen a fülébe jutna, hogy tetszik nekem valaki...

Ezért is tettem tőle oldalra egy lépést és próbáltam teljesen higgadtan kezelni a velem való évődését. Van elég gondom most nélküle is. Ennek ellenére a nap további részében sem hagyott fel a zaklatásommal. De a legrosszabb az ebédszünetben volt...

- Ugye nem gond, ha csatlakozunk! - huppant szorosan mellém váratlanul Matt. Riadtan kaptam fel a fejemet és néztem körbe a további asztalomhoz települőn.

- De zavar! - mondtam fenyegetően, ám a fiú csak jóízűen nevetett, mintha viccet mondtam volna...

A szokásos csend, ami körülöttem volt, most teljesen eltűnt és rémísztő zsivaj helyettesítette. Mondjuk mások számára biztosan nem lett volna olyan zavaró, de az én labilis idegrendszeremnek egyáltalán nem hiányzott az a sok érzelem, ami Matt barátaiból áradt.

A három fiú és két lány olyan otthonosan érezte magát az asztalomnál, hogy úgy éreztem jobb lenne ha ott se lennék. Épp felállni készültem, amikor a szorosan mellettem ülő zaklatóm megfogta a karomat. Dühödt pillantásomra elengedte, majd némán annyit tátogott, hogy: Nem ajánlom!

Felsóhajtottam és hagytam hogy magával ragadjon a körülöttem fojó sekélyes beszélgetés.

- Tuti, hogy Mr. Fisher Milly tanárnővel kavar... - mondta egy hatalmas falat rágása közben egy szőke, ámbár gót ruhába öltözött lány.

- Fúj, de undi... - borzongott meg a barátnője. Rózsaszín pulcsiját összehúzta magán, mintha a hideg rázná. Olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha az általánosból szökött volna meg...

- Mi az? Lehet, hogy szereti a szürke 50 árnyalatát! - vihogott fel egy nagy darab srác. Focis kabát volt rajta, amiből látszódott, milyen csapathoz tartozik... ezért sem értettem mit keres az én asztalomnál. És hogy ismerheti ezt a könyvet?

- Pedig a tanárnő sokkal értelmesebbnek nézett ki... - sóhajtott fel ábrándosan egy piszkafa fiú. Aki észrevéve, hogy rá figyelek, zavarba jött és a szemüvegéhez kapva feljebb tolta azt.

Egyedül a velem szemben ülő jól öltözött fiú ült hozzánk hasonlóan csendben. Átható tekintettel pásztázott a minket és önelégült vigyora alapján, szinte láttam magam előtt, hogy összeboronál.

- Muszáj úgy nézned, mintha egy szelet hús lennénk? - hangom éles volt, tekintetemmel szinte ölni tudtam volna. Mégis a szavaim nem a kellő hatást váltották ki...

- Már értem miért kedveled annyira... - nevetett fel a srác és nézett a mellettem cinkosan mosolygóra.

Megforgattam a szemeim és alig vártam, hogy vége legyen a Tébolyult Társasággal való ebédemnek. Komolyan, ennél különcebb embereket keresve sem találhattak volna. Nem is értem, hogy nem figyeltem fel idáig rájuk...

Mikor már úgy éreztem kellő időt eltöltöttem a beszélgetésüket hallgatva, felálltam kezemben az ebédem maradékával - ami Matt közelsége miatt az étel java volt. Fáradt voltam és nyűgös. Egyedül arra vágytam, hogy végre magamban maradhassak a gondolataimmal.

Ám a menza lengőajtaja egy ütemmel később csapódott be, így tudtam, hogy valaki követett. Nem is kellett ahhoz pedig megfordulnom, hogy rájöjjek ki az.

Dacosan fordultam meg és néztem farkasszemet a gondjaim okozójával. Félmosolyra eresztette ajkait, majd elégedetten nyugtázta idegességemet. De hát miért élvezi, mikor mérges vagyok?

- Szállj le rólam! - szűrtem ki idegesen a fogaim közt a szavakat. - Nem elég nekem a teremben elviselnelek? - kérdeztem értetlenül és valóban nem értettem miért keresi minden áron a társaságomat.

- Ugyan, ne vedd már ezt ilyen komolyan! - legyintett, miközben lassan mellém sétált. - Rólam is alig tudja pár ember, hogy bokszolok. Senki sem fog miattam gyanakodni rád! - forgatta meg a szemeit, bennem pedig egyre nagyobbra forrt a düh. Oké, hogy ő ilyen lazán veszi, de nekem attól még miért kellene? Főleg, hogy az életem kerülhet bele...

- Csak kopj le rólam! - figyelmeztettem és készültem egy drámai távozásra. Ám mielőtt megfordulhattam volna Matt megragadta a karomat és a tőle megszokott idegesítő nyugalommal mosolygott rám.

- Apa azt mondta hívjalak meg ma vacsorára - szorította meg a kezem, én pedig próbáltam lerázni zavaró érintését.

- Nem tudok menni... - mondtam keserűen, és magamat is meglepett a hirtelen kiszáradt torkom, ami erre a gondolatra keletkezett. Én és ők összezárva, beszélgetésre késztetve? Na ne..

- Nyugi megvárunk... - mondta lazán a fiú én pedig legszívesebben beleordítottam volna a képébe, hogy nem akarok a közelében lenni! Azonban azt is tudtam, hogy felesleges vele vitába szállnom. Pedig egyszerűen rémísztő hatással volt rám...