Kiütéses Szerelem

28. - Menekülj!

A bal kezem remegett az asztal alatt, miközben az agyam újból a régi mondókát suttogta a fülembe. Menekülj...menekülj. Menekülj!

- Ezt nem kérheti tőlem... - suttogtam erőtlenül, miközben csak az járt a fejemben, hogy biztosan van erre más lehetőség.

- Kicsim.. - a fiú még erősebben szorította a jobb kezem, miközben a másik kezét is felém tartotta. Azt akarta, hogy mind a két kezem odaadjam neki. Nem látta, mégis tisztában volt vele, hogy remegek...

Megráztam a fejem. Nem akartam, hogy bárki is lássa a gyengeségem. Nem.. nem engedhetem.

- Csak félév. A nyáron betöltöm a 18-at és dolgozhatok. Utána már nem fogok a nyakán lógni.. csak félév - szinte nyüszítettem a könyörgéstől. Matt megértő szemekkel nézett rám, miközben az arckifejezésén éreztem, hogy az ügy menthetetlen. A mellkasomba erős fájdalom nyilalt, tudtam, hogy ez nem csak nekem rossz...számára is ugyanolyan szörnyűségnek tűnik ez a jövőkép, mint nekem.

- Megoldjuk - mondta nyugtatólag és a kézfejemet simogatta. - Ahogy mondtad.. csak félév, aztán majd... - és hirtelen ő maga se tudta mit mondhatna. Fél év múlva is csupán két 18 éves leszünk, akik épp hogy betöltötték a nagykorúságot. A zsebeink ugyanolyan üresek lesznek, mint most, a továbbtanulási lehetőségekről nem is beszélve... Láttam, hogy mozog a szája, ám az én tudatomig nem jutottak el a szavai. Tudom, hogy egyetemre szeretne menni, nem várhatom el tőle, hogy halasszon miattam.. a pánikom miatt.

Úgy éreztem alig kapok levegőt és elhomályosult az előttem ülő. Szakadék elé kerültem és érzem, hogy egyre erősebben húz lefele a mélybe valami... Nem. Nem lehet igaz...

- Rony! - fogta meg a vállaimat Matt, és elkezdett gyengéden rázogatni. Hirtelen kiélesedett a látásom, elért az oxigén a tüdőmig, míg az agyamban egy szó villodzott: Menekülj!

Szó nélkül pattantam fel és siettem ki a kávézóból. Amint az utcára értem rögtön futásnak eredtem. Fél füllel hallottam, ahogy a fiú utánam kiabál, de szerencsére az éppen kihozott rendelés rendezése miatt kaptam egy kis egérutat. Befordultam az első sarkon, majd egy következőn. Igyekeztem a lehető legtöbb irányváltoztatással a legmesszebb jutni. Az agyam csak dobta elém a képeket. A nagyszüleim. Apa. Elois. A pince. Törött kar. Matt. Mosolyog. Apa. Sikoly. A terem. Ütés. Matt. Apa. Vér. Matt. Apa. Matt. Apa.

" - Te kis fattyú! - ...hülye lotyó! - Gyűlőllek!"

" - A te hibád minden! Minek születtél meg!? "

" - Nem vagy jó semmire.. kis szajha. Egy hulladék vagy!"

" - Komolyan azt hiszed, hogy bárki szerethet?"

Magam előtt látom apám vigyorát, ahogy kajánul felnevet mielőtt lendítené felém az öklét. Minden izmomat megfeszítem, hogy még gyorsabb legyek. El akarok előle futni. Nem akarom többé látni. Nem akarom hallani a hangját. Nem akarok tudni róla... nem. Nem, nem! Nem!

Nagyon váratlanul ért, amikor megéreztem két kéz érintését a karomon. Ha tudnék sikítani, biztos azt tettem volna ijedtemben, de ehelyett azt tettem, amit tudtam. Menekültem...

Az ellenkezésem miatt nem tudott rögtön megállítani a támadóm, ám a lendület miatt így mind a ketten a földre kerültünk. Olyan gyorsan történt minden, nem láttam ki tart a fogságában, csupán egyet tudtam... el kell menekülnöm.

Öntudatlanul kapálóztam, le akartam magamról rázni a másik szorítását. Ám minél jobban küzdöttem, ő annál jobban szorított, és ez megrémisztett. Végül addig harcoltunk, hogy teljesen felém kerekedett és mind a két kezemet a fejem felé szorítva kötelezett rá, hogy a szemébe nézzek.

Lassan felismertem a sötét szempárt, és elkezdtem hallani a hangját. Elkezdett tudatosni bennem a valóság és elernyedtek az izmaim. Nem kell menekülnöm...

Matt az enyémnek döntötte a homlokát és éreztem meleg leheletét. Behunytam a szemeim. Nem kell menekülnöm...

- Soha. Többet. Ne. Csinálj. Ilyet. - minden egyes szavának erős nyomatékot adott, ennek ellenére mégis gyengédnek és aggódónak éreztem. - Megijesztettél... - ránéztem és ugyanazt láttam a szemeiben, mint a hangjában. Félelemtől csillogtak a szemei, és hirtelen hatalmas bűntudat keletkezett a bensőmben. Nem akartam ráijeszteni... csak... el akartam menekülni.

Hogy mi elől?

A problémák elől. Idáig mindent így oldottam meg. Kitértem. Elfordultam. Eltűrtem. Aztán pedig minden este kifutottam magamból a feszültséget. Talán ideje változtatnom ezen?

Matt adott egy csókot a homlokomra, majd lassan felültett és magához húzott. Csak mi voltunk a koszos sikátorban, és úgy éreztem mintha mi lennénk az egész világ ellen is.

- Most már nem vagy egyedül.. Fogadd el, hogy akármilyen kibaszott gyorsan tudsz futni, én akkor is utolérlek! - a mondatait értelmezve még mélyebbre bújtam a mellkasában és bőszen bólogattam. El akartam hinni a szavait...

- Együtt megoldjuk... - suttogta a hajamba. - Együtt mindent megoldunk, ahogy idáig is... - tudtam, hogy komolyan gondolja ezeket, viszont azt is tudtam, hogy jelenleg fogalma sincs hogyan fog ez megtörténni.

Hazafelé menet egymás kezét fogva némán sétáltunk haza. Mind a ketten a gondolatainkba voltunk mélyedve... a megoldáson gondolkodtunk.

- És mi lesz ha végül mégis elköltözök? -  nem akartam, de mégis kimondtam azt, ami mindkettőnket nyomasztott. Felnéztem a fiú szemeibe, aki szomorúan rám mosolygott, láttam a szemeiben a választ, de hallani akartam!

- Megoldjuk! Mi mindent megoldunk! - hangja magabiztosabb volt a tekinteténél, és én hinni akartam neki.

- De hogyan? - elcsuklott a hangom, ám próbáltam visszatartani a könnyeim. Matt megszorította a kezemet, jelezve: itt van mellettem.

- Távkapcsolat... - erre a szóra megborzongtam. Hiszen csak most kezdem elfogadni az érzelmeim, és máris ilyen próba elé kerülünk?

- Nem akarom.. - ráztam a fejem, mire rögtön magához húzott a derekamra téve a kezeit.

- Tudom, kicsim... de.. - nagyot nyelt, én pedig iszonyat gyerekesen kezdtem érezni magam. Olyan vagyok mint egy hisztis 5 éves, aki nem képes elfogadni, hogy holnap oviba kell mennie... de mit tehetnék, ha pontosan így éreztem magam? Nem akartam el menni... - Majd otthon beszélünk apával. Összebarátkozott ez alatt a kis idő alatt George-al, és ő lehet tudna hatással lenni Eloisra - nagyot sóhajtott, és most először hallottam meg a hangján azt, amit a szemeiben már rég észrevettem: a kétségbeesést.

Hirtelen lábujjhegyre álltam és egy gyengéd csókot adtam az arcára, majd azt a szót suttogtam a füleibe, amit a nagyszüleim halála óta senkinek nem mondtam.... - Szeretlek, Matthew Reynolds!

És megjöttem.. késve, de itt vagyok.
Bocsánat!
Ennek ellenére remélem tetszett nektek!
Blacky