Kiütéses Szerelem

19. - Érthetetlen ösztön

Dacosan karba tett kezekkel méregettem a szobámban tartózkodó túlságosan otthonosan mozgó fiút. Csak tudnám, hogy miért volt ilyen kedves, és csöppent bele az életembe... Valahogy egyáltalán nem értem, miért pont engem választott ki a sok diák közül a suliban?

- Ne nézz már így! - döntötte oldalra a fejét, és a hátával az íróasztalomnak támaszkodva nézett rám égbolt sötét szemeivel. A szobába csupán az utca lámpa fénye világított be, de így is láttam, hogyan csillant meg a tekintetében a pajkosság.

- Úgy nézek, ahogy akarok! - mondtam csökönyösen és enyhén dobbantottam is a lábammal. Tudom... iszonyat gyerekesen hatottam, viszont azért valljuk be, egyáltalán nem volt szokványos a jelenlegi helyzetem. Csak egy váratlan esemény, és akár az életembe is kerülhet a hívatlan látogató megérkezése. 

- Most haragszol? - lépett közelebb hozzám, és habár a kérdése bűnbánatról tanúskodott a huncut mosoly az arcán azt éreztette velem, hogy korántsem bánta meg a tettét.

- Áh, dehogy! - csaptam a combomra dühösen. Hangom fojtott suttogásként hatott, rengeteg érzelem kavargott bennem, amit a körülményeimnek hála erősen vissza kellett fogni magamban. - Tudod, mindig is arra vágytam, hogy majd egy fiú az éjszaka közepe beszökjön hozzám, hátha ezzel magamra haragíthatom az apámat. - gúnyosan grimaszoltam rá, és érezhető volt a szarkazmus, ám ennek ellenére nem tűnt el az az idióta vigyor Matt ajkairól.

- Akkor örülök, hogy én lehettem az a fiú. - elém lépett és láthatóan iszonyatosan élvezte az idegességemet. A bal kezem remegése erősödni kezdett, miközben szaggatottan kezdtem venni a levegőt. Miért játszadozik velem állandóan? Határozottságomba került, de elléptem tőle és egy fájdalmas sóhaj kíséretében az ágyamra ültem.

- Ha szétnéztél a szobámban, akkor az ablakom nyitva áll előtted... - a lábaimat felhúzva törökülésbe helyezkedtem és hátamat a falnak döntöttem. Próbáltam éreztetni a fiúval mennyire felesleges a jelenléte, ám láthatóan nem igazán vette a lapot. Vagy inkább, nem akarta venni a lapot... 

-  Hogy lesz így a szilveszterünk? - ült le velem szemben az ágyra és mutatott a begipszelt karomra. Értetlenségemben felszaladt az egyik szemöldököm... mégis miről beszél? 

- A MI szilveszterünk? - kérdeztem vissza hitetlenül. - Nincs olyan, hogy a miénk! - válaszoltam meg azonnal a kérdésemet, mire a fiú csak halkan felnevetett. 

- Elois elárulta, hogy az idén külön fogjátok tölteni az év utolsó estéjét... - kacsintott rám tudálékosan, amire reflexből megforgattam a szemeim. 

- És ebből, hogy szűrted azt le, hogy veled fogom tölteni? - hangom gunyorosan hatott. Az volt a célom, hogy megsértsem őt és távozásra kényszerítsem, de mintha ő teljesen fordítva lett volna bekötve. Egyáltalán nem zavarta mit beszélek, csak jót mosolygott rajtam...

- Elois... - kezdte, de én azonnal közbe vágtam.

- Elois? Megmondanád, ki engedte meg, hogy így szólítsd a mostohám? - mérgesen húztam fel az ajkaim, miközben a homlokomon a rengeteg ránc jelezte mennyire feldúl ez a beszélgetés. 

- Elois. - vágta rá diadalittas mosollyal. Én idegesen fújtattam és erősen vissza kellett fogni magamat, hogy ne esek neki. - Azt mondta még nincs semmi terved, és nem akarja, hogy egyedül ücsörögj itthon. - vállat rántott, majd eldőlve az ágyamon a könyökén megtámaszkodva nézett engem.

- Bocs, de én inkább azt választom, minthogy veled legyek. - grimaszoltam, majd az ölembe húzva egy párnát próbáltam lefoglalni valamivel a nyughatatlan bal kezemet. Muszáj megmutatni ennek a kényszeres dolognak azt, hogy mennyire az érzelmeim uralják a testemet? 

- Á.. - rázta a fejét. - Rossz válasz. - újból felült és elővette azt a túl sármos mosolyát. - Ne aggódj, majd megoldjuk, hogy a kezed ellenére te is jót bulizhass. - rám kacsintott, én pedig émelyegni kezdtem. Én nem érezhetem jól magam soha. Annak biztosan nem lesz jó vége! Ha apa megtudja, hogy elmegyek valahova félek, hogy a mostohámon fog bosszút állni rajtam. Rettegtem már a gondolattól is, hogy újból miattam fog megsérülni... 

- Nem akarok menni sehova.. - ráztam dacosan a fejemet. 

- Jó, akkor ide csinálunk egy házibulit. - rántott vállat hetykén a fiú, mire én azonnal megrezzentem. 

- Matt! - szóltam rá erélyesen. A szólított rám nézett és a egy őszinte mosoly szaladt fel az ajkaira. 

- Annyira szeretem, amikor a nevemen szólítasz! - megremegett a bensőm erre a mondatra és hirtelen teljesen megfeledkeztem arról, hogy miért is voltam rá dühös. A megszeppentségemet észrevéve a fiú közelebb kúszott hozzám és úgy folytatta a monológját. - Gyakrabban kéne ezt tenned... sokkal hatásosabb annál, mint mikor összeszidsz. - hangja túl pajkos és vonzó volt. Kezdtem teljesen összezavarodni. Megmondaná valaki mégis mit akar tőlem ez az őrölt srác?

Ám ez a pillanatnyi buborék azonnal kipukkadt, amikor kilincs zörgést hallottunk meg. Mind a ketten azonnal felpattantunk és hirtelen azt se tudtam mit tehetnék. A zár zárva volt, ennyi volt a szerencsém, ugyanis azonnal érkezett válasz arra ki is akart bejönni a szobámba. 

- Veronica, nyisd ki ezt a rohadt ajtót! - apám kissé ittas hangja úgy hatott a fülembe, mintha a nyugalmas csöndbe hirtelen dobszó kezdett volna zengeni. 

- Tűnj innen! - sziszegtem a fiúnak és indulatosan kezdtem a még mindig nyitva lévő ablak felé taszigálni. 

- Nem mondom még egyszer! - apám mérgesen dübörgött az ajtómon, miközben az én bensőm remegett a lebukástól való félelem miatt. 

- Fredrick, ne csináld! - hallatszott át a felesége gyönge hangja, a szívem megrándult és teljesen kétségbeestem.  

A fiú most szó nélkül hagyta, hogy ráncigáljam, ám miután már az egyik lábát kitette visszafordult és a derekam után kapva magához húzott. Döbbenten hagytam, hogy ajka kiéhezve csapjon le az enyémekre, majd valami érthetetlen ösztönből kifolyólag behunytam a szemeim és visszacsókoltam.  Gyors és szenvedélyes csókunk hirtelen kizárta a másik oldalt őrjöngő apámat és a kérlelő mostohámat. Mikor elvált tőlem, egy magabiztos mosoly jelent meg ajkain, ami nem is tűnt el róla akkor sem mikor kiugrott a szobámból. Azt hiszem ennél nagyobb őrültséget nem csináltam és valójában iszonyat szükségem lett volna arra, hogy kapjak pár percet arra, hogy lerendezzem magamban a most történteket. De nem, még ennyi sem jutott nekem.

- Nyisd ki, te mihaszna! - azzal apa akkorát csapott az ajtóra, hogy hirtelen azt hittem be is törik. Sietve, de az előbbi érzelmektől remegő lábakkal fordítottam el a kulcsot és nyitottam ki a félelmetes szülőm előtt az ajtót. 

Úgy nézett rám a férfi, mint aki képes puszta kézzel megölni. Nagyot nyeltem, ahogy észrevettem mögötte a földön heverni a mostohámat. Félelemtől reszketve hátráltam és kezdtem felkészülni a lehető legrosszabbra...

Ne haragudjatok, tudom, hogy sokat késtem, de remélem sikerült kárpótolnom titeket ezzel a résszel. 
Megpróbálok a következőkben pontos lenni!