Kiütéses Szerelem

23. - Szerelem?

Az új év első nap első óráiban vagyunk. Pontosabban hajnali 3 óra van, mi pedig kézen fogva sétálunk az utcán hazafelé. Életem legszebb éjszakáját töltöttem el, semmi aggodalom, félelem vagy a jövőn való töprengés. Habár teljesen más volt a funkciója, mégis otthon tudtam magam érezni az edzőterem falai között. Rengeteget nevettem, és életemben először felszabadultan éreztem magam. Boldog voltam, és még mindig az vagyok. Nem tudom meddig fog tartani, de ki akarom használni ezt az érzést, amíg még a tulajdonomban van.

Hirtelen azonban egy olyan emlék jut eszembe, amit felelőtlenül elfelejtettem. Váratlanul megtorpanok és a zsebemben kezdek matatni. 

- Minden oké? - áll meg előttem Matt és néz rám kíváncsi tekintettel. - Valamit ott hagytál? 

Gyorsan megrázom a fejem, majd diadalittasan előveszem az összegyűrt borítékot a kabát zsebemből. Még jó, hogy nem hagytam el! 

- Egy szívességet szeretnék kérni - meresztem rá nagy szemeimet, hogy elérhessem a kellő hatást. A tekintetével köztem és a levél között cikázik. 

- Ugye semmi illegális? - kérdezi pajkosan, mire csak a szemeim forgatom és halkan felnevetek. Mintha bármit is komolyan venne... 

- Nem, de nagyon fontos. Ez... - mutattam a kezemben lévő fehér papírra. Nem akartam hazudni. Nem szerettem hazudni. Akkor mit is mondhatok? - ...a mostohám nagybátyjának szól. Fel kellett volna adnom, de teljesen elfelejtettem. Feladnád holnap, amikor kinyit a posta? - haraptam az alsó ajkamba és nyújtottam felé a levelet, arra ösztönözve, hogy elvegye tőlem. Amit meg is tett. 

- Te pedig ezt azért nem tudod, mert...? - kérdőn vonta fel szemöldökét. Borzasztónak találtam benne azt, hogy állandóan kérdezősködött. Tudtam, hogy joga van hozzá, de gyűlöltem hazudni neki. Hogy mondhatnám el azt, hogy könnyen meglehet, holnap nem leszek olyan állapotban, hogy emberek közé menjek? Felelőtlen voltam... sokkal korábban fel kellett volna adnom ezt a levelet, hiszen tudtam, hogy valamit tervez az apám mára. 

- Holnap egész nap vele leszek.. nem tudok majd ellógni, hogy elküldjem, azt meg nem tudhatja meg, hogy még nem adtam fel. - tettem szét a kezeim, aztán gyorsan kifújtam a levegőt és legyintettem. - Tudod mit? Mindegy. Majd megoldom, csak gondoltam talán segít... - nem engedte, hogy visszavegyem a kezéből a borítékot, helyette kezeimet a hátam mögé szorította, mondatomat meg ajkával fojtotta belém . Belemosolyodtam a csókunkba, hihetetlen megkönnyebbülés futott végig rajtam. Legalább ezt a terhet levette a vállamról. Átkaroltam a nyakánál és visszacsókoltam. Rengeteg érzelem futott végig rajtam: öröm, megelégedettség, béke, nyugalom, bizalom és... és... szeretet. Nagyot dobbant erre a gondolatra a szívem. Óvatosan elváltak ajkaink, az én szemeim pedig kinyíltak. Fürkészve figyeltem az arcát. Ez lenne a szerelem? Az érzés, ami által feltétel nélkül megbízunk valakiben és mindent megtennénk az ő javára? A torkom elszorult... ez akkor nem az. Hiszen ha valóban megbíznék benne, akkor el tudnám mondani neki azt, ami valójában az én életem, nem? Ám én képtelen vagyok. Ha szavakba akarom önteni, valahogy túl valóságossá válik minden.. Annak a levélnek a megírására is napokig kellett készülnöm, míg képes voltam három mondatot leírni. Csupán ennyi állt benne: Elois veszélyben van! A férje bántalmazza és nem engedi, hogy elhagyja! Kérem, segítsen!
Borzalmas érzés volt segítséget kérni, ez olyan volt mintha elismerném, hogy áldozat vagyok. Ez pedig teljesen hadakozik az elmémmel... 

Ezek a gondolatok teljesen összezavartak és úgy éreztem nincs jogomban az a közelség, amivel a fiú az irányomba van. Lassan hátráltam, és egy kisebb sóhaj kíséretében a bőrkabátom zsebébe rejtettem a kezeim.