Kiütéses Szerelem

4. - Ígéret

Nagyot nyeltem és riadt tekintettel meredtem a velem szemben álló, felém kedves mosolyt megengedő fiúra. A jelenléte csupán egy valamit jelenthet, az életem két teljesen különböző oldalának a találkozását. Ami magát a véget hozza magával...

Az egész életem lepergett előttem. Soha többet nem jöhetek ide... Az egyetlen biztos pont az életemben megszűnik. Több éve már annak, hogy könny áztatta az arcomat, de erre a gondolatra erősen vissza kellett tartani magamat. Mindennek vége...

- Nem is gondoltam volna, hogy itt találkozunk majd... - hangja nevetett, viszont én képtelen voltam megszólalni. Pontosan tudtam milyen meggyötörten hangzanának a szavaim, és most nem volt szükségem arra, hogy ezek viszhangozzanak a fülemben.

- Elég jól edzel...meg sokat is! - kutatva nézett a szemeimbe, mintha abban reménykedett volna, majd én magyarázattal szolgálok a fel nem tett kérdéseire.

A kezemben markolászott kesztyűvel a polcom felé indultam, lépéseim óvatosak voltak, mintha bármelyik pillanatban készen kellene állnom a menekülésre.

- Gondoltam megvárlak... mert ha valóban ide jársz, akkor sokat fogjuk majd úgyis látni egymást itt is... - beleszédültem ebbe a mondatba és meg kellett állnom, hogy tudatosuljanak bennem a szavai. Akkor ezek szerint ő is itt edz? De akkor miért nem láttam soha? Egyáltalán, hogy kerül ide ilyen későn? Akármik is a válaszok a kérdésemre, pontosan tudtam, hogy a végkifejleten nem változtatnak. Nem tudom mennyi időbe telik, míg iskolai pletyka keveredik belőle és az apám fülébe jut. Ha igaz, ha nem apa úgysem hagyja annyiban, de ezentúl nem kockáztathatok.

Némán veszem át a cipőmet és rakom azt is a helyére. Azért jártam ide, hogy könnyebb legyen a valódi életem, és ha tudtam volna hogy ez az utolsó alkalmam sokkal többet-jobban csináltam volna...

Amikor szótlanul elmegyek Matt mellett, kicsit tétován, de utánam nyúl, és megfogja a csuklómat.

- Hé! Jól vagy? - felnézek rá, és erős émelygés tör rám. Miért kellett meglátnia? Miért kellett megvárnia? Sokkal jobb lett volna az édes tudatlanság... Azonnal kirántom a karomat a szorításából és bosszúsan meredek rá. - Na igen, ez az a lány, akit én ismerek! - enged meg magának egy elégedett mosolyt, amikor belenéz dühös szemeimbe.

Karba teszem a kezeimet, és megpróbálom a lehető legjobban kihúzni magam, hogy csökkentsem a magassági különbségeket. Csak most esik le, hogy idáig csak 'ülve' találkoztunk. - Mit akarsz? - mondtam kurtán, mire még szélesebbre eresztette mosolyát.

- Szerintem te nem akarod hallani, mi az, amit én akarok... - egy lépéssel közelebb lépett hozzám, úgy hogy hátra kellett döntenem a fejem, hogy láthassam az arcát. Mondatára megforgattam a szemeim, ez a srác nem százas, ha velem akar flörtölni.

Sarkon fordultam, és magabiztos léptekkel, némán mondtam búcsút annak a helynek, ami az egyedüli otthont jelentette nekem. Lehet el kellett volna köszönnöm Nicktől. Csak, hogy tudja miért nem jövök többet... De az is lehet észre se venné a hiányomat, hiszen én is csak egy vagyok az edzeni vágyók közül. Felsóhajtottam, ez nem igaz... Ő és én tudjuk, hogy nem igaz, és jobb is ha ez csak köztünk marad.

- Hé! - mielőtt átléphettem volna a küszöböt a fiú éles hangja állított meg. Nem voltam rá képes, hogy hátraforduljak, képtelen lettem volna elviselni a tudatot, hogy bárki is lássa a szememben gyöngyöző cseppeket. - Ígérem nem mondom el senkinek! - bezártam az ajtót, majd azonnal futásnak eredtem. Egy ígéret. Hogy hány ilyennel van tele a nem létező padlásom, és egyik sem lett betartva...

Fájt a mellkasom. A buta szívem hinni akart Matt szavának, de az elmém tisztában volt, annak hiteltelenségével. Futottam. Pedig már alig volt energiám, de képtelen voltam lassítani. Nem akartam érezni. Nem akartam, hogy fájjon és hiányérzetem legyen. Addig akartam futni, amíg a fizikai fájdalom erősebbé válik az érzelmi fájdalomnál.