Kiütéses Szerelem

18. - Csupán...

Gipszelt kézzel ülök a konyhánk bárszékén, de lélekben teljesen máshol járok. Hatalmas dilemma elé kerültem pár órája, és a gyávaság győzött felettem. Amikor Matt előtt álltam és konkrétan választás elé kerültem, a lehető legkönnyebb utat választottam. Hallgattam. Valójában nem akartam magyarázkodni, se neki, se apámnak... mondjuk az utóbbi nem is hallgatná meg amit mondanék neki. Előbb üt, aztán gondolkodik...

Végül azt mondtam a fiúnak, hogy ha azt mondják műteni kell a karomat, akkor majd a szüleimmel visszajövök, mert nem akarom, hogy kihagyva érezzék magukat. Úgy tűnt elfogadja, de azért bennem volt a félelem, hogy akkor se hagyna nyugodtan elmenni... de végül is nem kellett, hogy sor kerüljön erre.

Csupán gipszet kaptam...

Csupán.

Matt pár perce ment el és azt mondta szívesen elkísér majd a kontrollra, ami pár hét múlva lesz. Rábólintottam, de igazából annyi fele járt az agyam, hogy fogalmam sem volt róla, mire mondok igent.

Mondjuk ez még messze van. Jelenleg jó lenne tudni, hogy ebből a helyzetből hogyan fogom kivágni magam. A kezemben a lista volt, amit apa ma reggel írt. Legalább 20 dolog fel van benne sorolva, amit ma el kellene végeznem úgy, hogy csupán pár óra van hátra, hogy hazaérkezzen. Ezenkívül pedig, egy fehér gipsz díszíti a karomat... Fogalmam sincs, hogyan jöhetnék ki úgy ebből a mai napból, hogy túl is éljem.

Mély levegőt vettem és vágytam arra, hogy a bennem rekedt sós cseppek az arcomon szánkózzanak, de mindhiába.

Agyam a lehetséges mentsvárakon gondolkodott, és egyedül a mostohám jutott az eszembe. Talán ha az ígéretéhez híven korábban hazaérkezik, akkor mondhatjuk azt az apámnak, hogy ő vitt el engem... mondjuk akkor meg rá lesz dühös. Francba! Vagy mi lenne ha egyszerűen megpróbálnám leszedni magamról? Csak nem lehet olyan nehéz...

Dilemmázva vettem ki a hátsózsebemben rejtegetett papirost. Mostohám bácsikájának csupán a címe volt rajta. Nagyot nyeltem és azon gondolkodtam, hogy vajon az a férfi képes lenne-e kimenteni legalább a nőt ebből a pokolból. De akkor már biztosan nem hagyna magamra Elois, nem igaz? Hiszen már az első alkalommal azt mondta magához venne... Igen, ő biztosan nem hagyna cserben.

Gondolataimból egy ajtócsapódás zavart meg, mire újból eldugtam a képeslapot. Az órára pillantottam. A mostohám azt ígérte, hogy korábban hazaér... de simán el tudom képzelni, hogy apa is hamarabb jött el a munkából, hogy le tudjon engem ellenőrizni. Pánikomban hirtelen teljesen ledermedtem és csupán akkor tudtam felocsúdni, amikor egy kedves női mosoly nézett rám a konyhaajtóból.

- Orvosnál voltál? - hervadt le azonnal a mosoly az ajkairól amikor felfigyelt rám, majd lépett közelebb hozzám aggodalmasan.

- Matt itt járt... - hangom rekedtes volt, ezért erőtlenül köszörültem rajta.

- A tegnapi srác? - dülledtek ki a nő szemei, majd egy halvány mosoly kúszott arcára. - Bátor gyerek... - kacsintott rám. - Vele mentél el? - halványan bólintottam, mire feszülten ült le mellém és nézett rám kutató szemeivel. - És elmondtad neki mi történt?

- Dehogy! - ráztam a fejem. Ám meglepetésre, ez a válasz se bennem, se a nőben nem váltott ki megnyugvást. Nem mondtuk ki, de mindketten tudtuk, hogy jobb lenne egyszer kimondani azt, amit nem lehet. - Azt mondtam neki, hogy kiestem az ablakon. - próbáltam vállat rántani, de ez eléggé lehetetlen manővernek tűnt törött karral.

- És elhitte? - nevetett fel a nő. Egy pillanatra megállítottam volna az időt. Szerettem, amikor nevetett, főleg, mivel olyan ritkán történt meg.