Kiütéses Szerelem

5. - Elkerült találkozás

Egész héten tudatosan kerültem. Kerestem a tekintetemmel, csak hogy tudjam merre van, hogy merre nem szabad mennem. Többször láttam, hogy messziről meglátva felém igyekszik, és ilyenkor ügyesen indultam az ellenkező irányba. Még ebédelni se voltam hajlandó a szokásos helyemen.

Biztosan gyerekesen hangzik ez az egész, de egyszerűen pánikoltam a vele való találkozástól.

Erre most tessék! Úgy várt rám az ajtóban, hogy képtelen legyek elmenekülni tőle.

Nagyot nyelek és a bezárt ajtónak dőlök. Úgy érzem magam, mintha éppen hurkot kötnének a nyakam köré.

- Miért van egy olyan érzésem, hogy szándékosan bujkálsz előlem? - érdeklődve vonja fel egyik szemöldökét, miközben az én szám teljesen kiszárad. Hogy miért is?

Tudja a titkomat, csupán egy részét, de az pont elég. Ő az egyetlen, aki látott mindkét életem pillantában. Nem hiszek az ígéretének, hogy nem mondja el senkinek. Persze az elején lehet valóban nem, de később... Megrázom a fejem, és újból az undok énem veszem elő.

- Nincs okom senki elől bujkálni - mondtam fenyegetően. - Viszont elkerülni, elkerülöm a kellemetlen alakokat.

Felnevetett, mire az egész testem megborzongott. A remegő kezemet magam mögé tettem, és próbáltam a pánikomat dühre váltani.

- Hagyj békén! - sziszegtem, majd egy gyors mozdulattal elléptem mellette.

- Biztos vagy ebben... Rony? - megtorpantam és behunytam a szemeimet. A jó édes mindenszentjét! Miért teszi ezt velem? Egyetlen egy hely van, ahol így neveznek. Mégpedig az edzőteremben. És ezt pontosan tudja.

Próbálva lehiggadva, de valójában fortyogó dühvel fordultam vissza hozzá. - Mit akarsz tőlem? - vakkantottam oda, és tettem keresztbe a kezeimet.

- Már mondtam a múltkor is... - lépett közelebb hozzám a fiú. - hogy szerintem nem akarod tudni, mi az amit én akarok. - kaján vigyor terült el az arcán. Én pedig összezavarodtam.

- Most fenyegetsz? - vontam fel egyik szemöldököm.

Arca először döbbent, majd vidámmá változott. - Ugyan, dehogy! - nevetett jókedvűen. - Éppen flörtölni próbáltam veled...de lehet egy kicsit elvetettem a sulykot - ráharapott a vigyorára, miközben én kezdtem még tehetetlenebbé válni.

- Nem vagyok vehető az ilyesmire, úgyhogy békén hagyhatsz! - forgattam meg a szemeimet, és indultam el újból a folyóson. Minél messzebb tőle. Ez volt a célom.

- Hé, Rony! Várj! Csak hülyülök. Veled még ezt se lehet? - nagyobb lábaival könnyen utolért, és akármennyire fogatcsikorgattató volt, nem álltam meg, hogy lekeverjek neki egy pofont.

- Nem! - mondtam nyomatékosan. - És többet ne szólíts így! - felgyorsítottam a lépteimet, mintha ez változtatna bármin is, de neki a tempóm, meg se kottyant.

- Miért? Nem ez a neved? - hallottam a hangján, hogy jót mulat rajtam, de mielőtt lereagálhattam volna, leintett. - Oké, értettem. Amúgy sem azért jöttem, hogy veszekedjek veled, akármilyen csábító is vagy dühösen. - szúrós szemekkel néztem fel rá, mire újból csak felemelte a kezét. - Csak azért kerestelek, mert amióta találkoztunk, nem láttalak a teremben. Miattam igazán nem kell kihagynod az edzéseid, mondtam, hogy nem mondom el senkinek. - ettől a témától fájdalmat éreztem a mellkasomban.

- Nincs időm rá.. - mondtam kurtán, és magam is meglepett mennyire hamisan csengtek a szavaim. Nem mintha bárkit is érdekelne az igazság...

- Na persze... - horkantott fel hitetlenül. - Az apám azt mondta maximum egy vagy két estét hagysz ki, de általában utána azt jól be is pótolod. Ő is aggódik érted. Miattam nem jössz, igaz? - hunyorogva nézett rám, mintha akár a testbeszédemmel választ adnék neki. Ám az én elmémben csupán egyetlen szó visszhangzott.

- Az apád? - torpantam meg értetlenül. Akkor ezért volt ott. De melyik ember lehet ott az apja. Egy két fószer elég idős ahhoz, de azokra egyáltalán nem hasonlít. Bár most, hogy jobban megnézem, a sötét szemei ismerősnek tűnnek. A francba, csak nem?

- Nick, Dominick Reynolds. Azt mondta bír téged, mert elkötelezetten edzel. - félszemmel rám sandít és az én megállásom ellenére, ő nem áll meg.

A szavai hallatán, döbbenten meredek utána. Végem. Azt hiszem ez jelenti a fizikai életem utolsó napját. El se tudom képzelni mit fog velem apa tenni, ha kiderül, hogy évek óta hazudok neki... De mi lesz Eloissal nélkülem? Bár...ha én már nem leszek, akkor nincs oka többé haragudni senkire. Én voltam az, aki tönkretette az életét, és a halálommal a haragjának is véget kell érnie.

Márpedig, ha ez a srác, valóban annak a férfinak a fia, aki egyedül tisztában van a sérüléseimmel és azok okával, akkor azt hiszem még durvább pletyka fogja hírét kapni, mint hittem. De mi van, ha csak kamuzik? Igen, tuti nem lehet ez igaz.

- Hogy a fenébe lehetne Ő az apád? Hiszen sohase láttalak még ott? - tagadóan ráztam a fejem. Miért kell ennek pont velem történnie? Bár gondolhattam volna, hogy velem nem történnek jó dolgok.

- Nem tudom tisztában vagy-e vele... mert úgy érzem valójában senkit se ismersz a suliban, de én csupán az év elején költöztem ide. A családi történetem meg a szokásos sablon... - rántott vállat, miközben egy másfél méterre megállt tőlem. - A szüleim elváltak, nem igazán foglalkozott velem apám, de most hogy anyám meghalt ő lett a gyámom.

- Sajnálom - mondatta velem a lelkem jól nevelt része, amit az életem első hét évében a nagyszüleimtől kaptam. Kaparni kezdett a torkom, úgy éreztem olyat kérdeztem, amire jobb volna nem tudni a választ. Hiszen ezzel jogot adok neki, hogy ő is kérdezzen tőlem, ezt megelőzve inkább én is elmondtam a saját részem. - Az én anyukám is meghalt, mondjuk én sose ismertem, de azért megértelek..- nagyot nyeltem. Utáltam érzelgősen beszélni. - Ami pedig az edzőtermet jelenti, egy darabig nem fogok menni, nem miattad - intettem le azonnal. - Hanem egyszerűen túl sok dolgom van jelenleg. Ezért igazán nem kell keresned engem többet... - újból elléptem mellette, de ő megint csatlakozott hozzám.

Egy darabig csendben sétáltunk egymás mellett. Úgy voltam vele, hogy úgyse bírom lerázni. Kivéve, ha futni kezdenék, de azért odáig nem folyamodok.

- Kint az előbb a srác... - köszörülte a torkát. - zaklat téged, Rony? - megfogva a könyökömet megállított, én pedig azonnal a kezére pillantottam. Ijesztő volt, milyen kellemesen esett az érintése. Azonnal megpróbáltam kirántani a kezemet, de nem engedett el. - Válaszolj! - nyomatékosította, nem zavarva a villódzó tekintetem.

Forrt bennem a düh, és ha nem lettünk volna közönség előtt, biztosan egy erős jobb horoggal jutalmazom a kitartását.

- Úgy nézek én ki, mint aki bárkinek is hagyná, hogy zaklassa? - a hangom kicsit hangosabb volt a kelleténél, de a szeme sem rebbent. - És ha erre gondolnál - mutattam az államon lévő már bevarasodott sebre. - leestem részegen egy rohadt lépcsőről. Mi a nagy cucc benne? Most pedig azonnal eressz el, ha épségben akarod tudni a golyóidat! - majd az indulatos rántásomra végre elengedte a karomat. Majd elmosolyodott. Ha eddig mérges voltam, azt hiszem most már idegbeteg lettem.

Ökölbe szorítottam a kezem és megfordultam mielőtt megüthetném. Ám ekkor váratlanul mögém hajolt és a fülembe súgott:

- Várlak ma este a teremben, Rony... különben talán képes lesz eljárni a szám. - megborzongtam, és azonnal meg akartam fordulni, de ő már el is surrant mellettem.

Ó, a rohadt életbe! Mibe keveredtem már megint?