Kiütéses Szerelem

9. - Családi vacsora

Átéltem már a saját 'családommal' közös étkezéseket. Sőt! Amikor apa hazaér a munkából szertartás szerűen kell leülnünk és együtt vacsoráznunk. De ezek olyan nyomasztó hangulatúak, hogy apám örömére ilyenkor alig megy le néhány falat a torkomon...

Mint minden jó dolgot még az ételt is irigyli tőlem. Állandóan megjegyzéseket tesz a külsőmre és biztosít róla, hogy senkinek sem fogok kelleni. Már elérte nálam azt a pontot, hogy nem is vágyok rá! Csupán azt szeretném, hogy egyszer kijussak abból a börtönből, amit körém épített...

Jelenleg pedig egy kelekótya fiú kezében van a jövőm. Kénye kedve szerint utasít arra, amire csak akar, mert tudja, hogy a félelmemből kiindulva úgyis meg fogom tenni. Így lehet most az is, hogy itt ülök két férfival egy asztalnál, akik ugyanazokkal az égbolt sötét szemeikkel bámulnak rám. Van egy olyan könnyed érzésem, hogy hosszú este elébe nézünk...

- Azért sajnálom, hogy nekem nem mondtátok el hamarabb, hogy együtt vagytok... - mondta csalódást színlelve az idősebb, én pedig majdnem félrenyeltem az éppen ivott vizemet. Kérdőn meredtem az állítólagos barátomra, de az csak könnyed vállrándítással válaszolt az apjának.

- Nem akartuk elsietni... - a szája tele volt az éppen rágott étellel, majd lenyelve azt kaján vigyorral nyugtázta a zavarodottságomat. Most komolyan, még a saját apját is ezzel a hazugsággal etette? Ennek meg mi értelme volt?

- De hát csak pár hónapja vagy még itt fiam? - értetlenkedett tovább a szülője és tekintetével engem kutatott. Biztosan sejti, hogy hazudunk, csak azt nem érti mi okból tesszük azt. Bárcsak megválaszolhatnám, de erre még én sem tudom a pontos választ...

- A szerelemhez nem kell sok idő... - folytatta tovább a hazugságait a fiú. Bennem pedig kezdett feltolúlni a sav.... gyűlöltem hazudni. Főleg olyan embereknek, akiket kedveltem. Már pedig Nick azok kevesek közé tartozott, akik jót tettek velem. Nem akarom elárulni őt!

- Hát, ha így van! - vonta meg a vállait a férfi és emelte magasba a poharát. - Áldásom rátok! - nevetett fel, miközben pontosan láttam a szemében, hogy fiának egy szavát sem hiszi. Cinkos mosolya, amit felém eresztett el azt sugalta, hogy tisztában van a játszmázásunkkal, de mégsem akarja, hogy kiderüljön az igazság. Értetlenül ültem közöttük és magam sem értem miért nem zavart az, hogy Nick nem leplezett le minket...

A hangulat ez után a beszélgetés után sokkal könnyedebbé és fesztelebbé vált. Mondjuk a fiú spontán ölelései és érintései kicsit megnehezítették nekem a feloldódást, de a lábam mellett fekvő kutya képes volt rámordulni Mattre, ha érezte a feszélyezett hangulatomat.

- Úgy látom Elvis féltékeny rád, fiam! - nevetett fel Nick, amikor a fiú megugrott észlelve, hogy a hatalmas állat egy újabb fenyegetést intézett felé.

A nevetése ragályos volt és az én ajkaim is felszaladtak. - Okos kutya! - simogattam meg a tarka mintás fejet, mire az behunyt szemekkel élvezte a kényeztetést.

- Hé, ne dícsérd meg ezért! - mondta felháborodottan Matt. - Így sose fog leszokni róla! - mondta tudálékosan, de én csak a szememet forgattam.

- És ki akarja, hogy leszokjon róla? - néztem rá hunyorogva. Nick pedig csak jóízűen mulatott rajtunk.

- Mondjuk te! - bökött rám, mire egy mordulást kapott az állattól. - Ugyan is akkor választanod kell kettőnk közül és tudom mennyire szereted ezt a dögöt... - felelgetett játékosan, mire én azonnal vállon ütöttem.

- Pontosan! - emeltem dacosan magasba a fejem. - Pont ezért fogom Elvist választani. - simogattam továbbra is szándékosan a kutyusom és nyugtáztam elégedetten a fiú pajkos sértetségét.

- Azt hiszem máris lekoptattak... - vigyorgott ránk a középkorú férfi, én pedig szokatlanul mosolygósan emeltem rá tekintetemet.

Megmondom az őszintét akkor nem tűnt furcsának, csupán csak visszagondolva éreztem meglepőnek azt, milyen könnyedén és sokat nevettem ez alatt a vacsora alatt. Egy idő után nem éreztem kényszert és feszültséget, természetesnek éreztem a fiú karját a vállamon és a hangos kacajokat, amik minduntalan elhagyták az ajkainkat.

Mikor végeztünk és Matt teljes természetességgel mondta, hogy hazakísér, akkor kezdtem felucsódni az álomból. Haza. Nekem nincs otthonom. A háznak a közelébe ahol lakom pedig egyáltalán nem mehetek egy fiúval...

- Nem kell! - ellenkeztem hevesen és indultam meg a kijárat felé, semmi jelet adva arra, hogy megvárom. - Idáig is egyedül mentem haza. - mondtam az utánam sietőnek.

- Ugyan, Elvist amúgy is ki kell vinnem sétálni... - rántott vállat, majd természetes könnyedséggel fonta össze ujjainkat míg a másik kezével a testes eb pórázát fogta.

Mikor kiléptünk az utcára azonnal ki akartam szabadítani a tenyerem, ám az nem engedett szorításán.

- Még ne.. - hajolt hirtelen a fülemhez és susogta bele a szavakat. - Fogadni mernék, hogy apa az emeletről bámul minket. - reflexből akartam oda pillantani, de azzal, hogy átkarolva a vállam magához húzott nem engedte ezt nekem. - Ne buktasd le a kukkolót.. - vigyorgot rám. - Inkább adjunk neki egy kis műsort. - kacsintott rám és még közelebb vonva magához megölelt. Ledermedve tudatosult bennem az érintésének jól eső érzése. Még sose éreztem ilyet. Még is mi történik velem?

Egy mély sóhaj hagyta el az ajkait a fiúnak, majd mielőtt elváltunk egy gyöngéd csókot lehelt a hajamra. Kikerekedett szemekkel néztem fel rá. Amilyen természetesen és bizsergetően esett az érintése vacsora közben most annyival meglepőbb és meghittebb volt. Egyedül az újbóli mondata zökkentett vissza a jelenbe.

- Szerintem ennyi elég volt, neki, hogy eloszlassuk a kételyeit... - simította el arcomba logó rövid tincseimet. Én pedig rájöttem, hogy újból csak egy színjáték részese voltam. - Vagy szeretnél egy csókkal biztosra menni? - váltott át kaján vigyorra én pedig csak bosszúsan megforgattam a szemeim, és tovább indultam a járdán. - Hallgatás beleegyezés! - vihogott, miközben két óriás lépésével utolért. A kezemet újból megfogta és akármennyire ellenkeztem nem engedte el többet.

Azt a kellemes nyugalmat, ami a közelsége okozott nem tudtam semmihez sem hasonlítani. És ezek az új érzések egyre rémísztőbbé váltak... olyan volt, mintha egy idegen világba érkeztem volna, ahol semmi és senkit nem ismerek.

Mikor már vészesen közel kerültünk a házunkhoz megállítottam a menetünket. - Azt hiszem a legjobb, ha csak eddig kísérsz! - mondtam és szabadítottam ki a kezeimet a szorításából. - Az utca végén lakom... - mondtam kérdő pillantására. - Apa nem igazán örülne, ha az éjszaka közepén egy fiú kísérne haza... - magyaráztam sután és tudtam a szavaimnak van hitelessége. Hiszen valószínűleg élve megnyúzna...

- Hát jó... - mondta beletörődön, majd mielőtt egy búcsúöleléssel ajándékozhatott volna meg leguggoltam a kutyához és megöleltem vaskos nyakát. - Én nem kapok? - kérdezte felháborodottan, mire mosolyogva ráztam meg a fejem.

Már csak futás közben vettem észre, hogy ajkaim ok nélkül szaladtak a magasba. Éreztem a hátamon a tekintetét és örültem, hogy onnan nem láthatta, hogy nem az ajtón, hanem az ablakomon keresztül térek haza...

Azt hiszem ennél már nem is bonyolíthatnám tovább az életem.