Kiütéses Szerelem

Epilógus

Alig vártam már, hogy végre hazaérhessek. Elég hosszú napom volt...

Délelőtt 5 órám is volt az egyetemen, ami valljuk be, nem szokott sűrűn lenni. Főleg úgy ha én be is megyek azokra... és most bementem. Én hülye!

Pedig tudtam, hogy a délutános műszak alapból le fog szívni... és most ki is kaptam egy-két idióta vendéget. Azt hiszem a felszolgáló állás kellőképpen fejleszti a türelmemet... hát mit ne mondjak, szükségem van rá.

- Nem kéne ennyit dolgoznod! - pirított rám nevelőanyám a vonal tulsó végén.

- Nem dolgozok sokat! -morogtam, miközben a fülemhez tartva a telefont dőltem a felvonó falának.

- Akkor miért vagy állandóan fáradt? - kérdezett vissza.

- Mert maximalista vagyok, és mindent jól akarok csinálni... ? - nevettem fel, mire az ő hangja is csilingelt.

- Hát ezért igazán nem szólhatlak meg... - mert mind a ketten tudtuk, hogy ő is ilyen. Annyi különbséggel talán, hogy ő szerette is a munkáját. Elois ott maradt a nagybátyja városában, és a családsegítőnél dolgozik hátrányos gyerekek között. Rengeteg stressz fakad belőle, de rengeteg öröm is. Az emberek, akiknek segít pedig nagyon hálásak a kedves, de határozott személyiségéért.
Amíg én is vele voltam a rokonainál laktunk. Elég nagy házuk volt, így elfértünk mindannyian, de azóta már nem velük él, és nem is egyedül. Találkozott egy szemüveges, csapnivalóan ügyetlen könyvtárossal, aki elrabolta a szívét. A nyáron lesz az esküvőjük és ha minden jól megy én leszek a tanúja... már alig várom.

Boldog vagyok miatta, hogy nem csak a munkában, de a magánéletben is révbe ért. Igazán megérdemli!

Én nem élvezem a munkámat annyira, de a tanulmányaimat annál inkább. Ha minden jól megy jövőre már a tanári diplomámat foghatom a kezemben.

Kellett egy kis idő mire körvonalazódott benem, hogy hova szeretnék jelentkezni. Korábban ugye sose gondoltam arra, hogy továbbtanulok, ezért teljesen át kellett formálnom a jövőmről való képet.

Aztán megláttam magam, mint tanár. Egy olyan tanár, aki ugyan szigorú mégis számíthatnak rá a diákjai. Aki nem fél, attól hogy kiálljon a gyengébb érdekei mellett és aki nem lát rossz gyereket, csak segítségreszorulót. Igen.. ilyen tanár akartam és akarok lenni...

A szakok olyan relevának voltak... történelem és testnevelés. Mindig is ezeket éreztem közel magamhoz.

- Mikor tudsz eljönni? Szeretnék lassan esküvői ruhát nézegetni, de nem akarok az anyósommal menni.. aranyos.. de kicsit más az elképzelésünk a szépről... - felnevettem mostohám gunyoros hangján.

- Nem tudom én mennyivel vagyok jobb választás neked... - végignéztem magamon. Sima farmer, fehér póló és bőrdzeki. Nem vagyok valami nagy divatguru...

- Csak legyél ott lelkitámasznak! - erősködött, én pedig beleegyeztem. Elképesztő mennyit változtam! Amikor annak idején ott hagytam a várost és vele együtt Matt-et is, azt hittem kihúzták a lábam alól a talajt. Hirtelen egy csomó új inger ért és olyan bizonytalannak láttam mindent magam előtt. Aztán valahogy lassan minden a helyére került.

Kiléptem a liftből és mosolyogva sétáltam az albérletem ajtajához.

Annak idején az első lépések között volt, hogy elkezdtem pszichológushoz járni. Általa pedig sok mindent  megértettem magammal kapcsolatban. Rájöttem miért vagyok olyan bizalmatlan és miért van a magabiztos külső mögött egy bizonytalan énkép. Elkezdtem egészségessé tenni a belsőmet, hogy képes legyek valódi, tartós kapcsolatokat kiépíteni az életemben.

Rengeteg áldása volt annak, hogy akkoriban úgy döntöttem elmegyek. Nehéz döntés volt, de most tapasztalom, hogy a javamra vált.

Gyorsan elköszöntünk egymástól és megbeszéltük, hogy a ruhapróbát még leegyeztessük. Mondjuk a vizsgaidőszakban biztos nem jutok el hozzá... Ahogy elfordítottam a kulcsot és beléptem a lakásba, egy megnyugtató biztonságérzet kerített hatalmába. Végre vége a nap fáradalmainak...

- Hosszú napod volt? - felkaptam a fejem a kérdésre, és válasz nélkül omlottam a kérdező karjaiba. Úgy kapaszkodtam belé, mintha sose akarnám elengendi... és ez így is volt. - Csak nem hiányoztam? - felnevetett és belecsókolt a nyakamba, mire megborzongtam.

- Igen.. nagyon hiányoztál! - emeltem fel a fejem és csókoltam szájon. Ehez is idő kellett.. mire én ilyen nyíltan és kezdeményezően képes voltam kimutatni az érzéseimet. Gyerekkoromban nem tanultam meg, ezért felnőtt fejjel volt erre szükségem...

- Te is hiányoztál, kicsim! - ölelt szorosabban és emelt fel egy pillanatra, majd tett a földre. - Éreztem hogy nyúzott leszel, ezért készítettem valamit, hogy feldobjalak! - huncutul csillantak meg sötétbarna szemei, megfogta a kezem és húzott a konyhába. Olyan bizalmam volt az irányába, hogy bárhová követtem volna!

- Palacsinta! - kiáltottam fel, amikor megláttam a finom édességeket egymásra halmozva. Nevetve ültünk le az asztalhoz és elmesélve egymásnak a mai napunkat faltuk magunkba a kerek csodákat.

Amikor ott hagytam a várost, azt azért tettem mert rájöttem, hogy nekem is arra van szükségem, mint a nevelőanyukámnak. Idő kellett neki, távol attól a mérgező környezettől. Teret kellett kapnia, hogy rátaláljon önmagára és én is ezt akartam. Ezenkívül egy egészségesebben ént akartam ebbe a kapcsolatba vinni...

Akkoriban, mikor ezt elmondtam Matt-nek, azt hitte szakítani akarok vele, de természetesen ez nem így volt! Elmondtam neki, hogy én nem kérhetem arra, hogy várjon rám, de én mégis várni fogok rá. Hónapokig nem beszéltünk csak telefonon, és amikor újból találkoztunk rettegtem, hogy már nem akarja ezt az egészet... nem akar majd egy ilyen problémás, komplexusos lánnyal lenni.

De abban a pillanatban eloszlott minden kétségem, amikor újból.megláttam. Hozzám szaladt, és magához szorítva csókolt meg.

Akkor éreztem azt, hogy hazatértem, és hogy nekem nem egy épület jelenti az otthont, hanem az ő karjai.

Egymástól függetlenül, de egy egyetemre felvételiztünk. Ő is tanár lesz, és a reményeink szerint a jövőben sikerül majd egy iskolában is dolgoznunk. Érdekes lesz... a két meg nem értett diák, akik tanárnak álltak.

Az első évünket még koliban éltünk le, de hamar rájöttünk, hogy azaz életforma nem nekünk való. Habár sokat változtam, de abba a közegbe egyszerűen nem akartam beleolvadni... a következő évre sikerült kibérelnünk egy lakást, és már lassan két éve együtt élünk. Rengeteget tanultam ez idő alatt, nemcsak magamról és a kapcsolatunkról, hanem róla is.

Jobban kezdtem értékelni a figyelmességét, amit az ilyen kedves gesztusaiban mutatott ki. A magabiztossága pedig biztonságérzetet adott, hisz minden apró krízisemben, félelmemben segített. Megerősödött bennünk az, hogy mi egy nagyon jó csapat vagyunk együtt, akik csak a másikkal igazán teljesek...

Tudjuk, hogy nem könnyű az, ami előttünk áll, de tudva mi az ami mögöttünk van, tisztában vagyunk vele, hogy együtt bármire képesek vagyunk. Mert a miénk egy kiütéses szerelem..

Igen. Ez is elérkezett...
Sose gondoltam volna, hogy nekem évekbe fog telni befejezni ezt a történetemet. Mégis így alakult és ezt nagyon sajnálom...

Igazából ez a pár utolsó rész nagyon nehezen alakult  ki számomra. Magam sem tudtam, hogyan lehetne ez a befejezés hű hozzám. De azt hiszem mostanra sikerült egy olyan véget alkotni, amivel meg lehetek elégedve. Remélem ti is így gondoljátok, és egy olyan törénetet adhattam nektek, aminek az olvasása egy jó élmény volt nektek!

Talán majd egyszer újból visszatérek egy történettel.
Egy olyannal amire nem kell éveket várnotok...

Mindent köszönök:

Blacky Diamond