Kiütéses Szerelem

2. - Szívdobogás

A fejembe húzom a kapucnim és lehajtott fejjel sétálok a haza vezető úton. Teljes tompaság van a testemben, valahogy immúnissá váltam arra a pokolra, ami nemsokára rám fog várni. Hogy milyen lehet egy normális élet, valójában arról fogalmam sincsen...egy igazi csapdában nevelkedtem, és akárhogy kerestem a kiutat, félő volt, hogy olyan számomra nincsen.

Megálltam a bejárati ajtóban és vettem egy mély levegőt. Ha Frednek jó napja volt, akkor nekem is, de ha neki rossz, akkor nekem még rosszabb...

Beléptem a házba. A lehető leghalkabban zártam be az ajtót és vettem le a cipőmet. Próbáltam úgy létezni az 'otthonomban' mintha valójában itt se lennék.

- Veronica! - dühödt férfi hang csattan fel a konyhából. Meghallott. Felkapom a fejem és észreveszem, ahogy mostohaanyám kisiet a folyosóra és némán, rettegve felém tátog: 'Fuss!' Apám megjelenik mögötte, arca halálos mérget tükröz.

A nő a szemével könyörög nekem, valószínűleg nemrég kaphatta meg az eltiltásom hírét. Ami egyáltalán nem elfogadható. Nem olyan dolog, ami beleillik az általa elképzelt képbe.

Álltam a férfi tekintetét. Tudtam, hogy mire képes, megjártam én már nemegyszer a poklot miatta. Ebből kifolyólag sem lettem volna képes itt hagyni az egyetlen személyt, akitől egy csöppnyi szeretetet kaptam.

Előre léptem, jelezve, hogy nem futamodok meg tőle. Ő pedig egy könnyed mozdulattal ellökte a nőt, és hatalmas léptekkel elindult felém.

- Mi a jó eget művelsz, hogy megütsz egy focistát? - ordított magából kikelve. - Ráadásul pedig pont a főnököm fiát ütöd meg? - megragadta a hajamat, és hátrarántotta a fejemet. Megfeszülve néztem a szemébe, ő pedig az arcomba hajolva kiabált. Mély levegőt vett, majd hangja egy gúnyos mosoly kíséretében halká vált: - Vagy talán azért azt a szerencsétlen srácot verted, mert nekem képtelen vagy ártani? - köpködte a szavakat, én pedig legszívesebben azonnal ellentmondtam volna neki, azzal, hogy orrba vágom.

De csak bámultam őt, kezeim ökölbe szorultak a testem mellett, és próbáltam kizárni a mostohám könyörgő sírását.

- Sajnálom! - lesütöttem a szememet, tudtam ezzel nem sokat segítek magamon, de a behódolás nélkül csak még rosszabb lenne a kínzása.

- Te kis fattyú! - a fejemet teljesen hátrarántotta, mire az egész testemet magával rántotta. A hátamat végighúztam a cipős polc sarkán, míg a fejem a falnak ütődött.

Oldalra fordultam, ahogy a bordámba rúgott. Felköhögtem a nyílaló fájdalomtól, és reflexből az arcom elé kaptam a karom.

- Fredrick, kérlek! - nyöszörgött törékenyen mostohaanyám. Gyűlölte látni, ahogy engem bánt. Sosem felejtem az első alkalmat, amikor szemtanúja volt apám tettlegességének. Felháborodott és közölte a férfival, hogy feljelenti, és engem pedig magához vesz. Reménysugárként láttam magam előtt a nővel való közös életet, de ez sem tartott sokáig...

Apa akkor úgy könyörgött neki, hogy fogadja vissza, mint, ahogy most a nő teszi az én védelmemben. És akkor elkövette élete második nagy hibáját... Hitt neki. Azután, hogy egyszer megingott, többé képtelen volt a régi határozottságával kiállni ellene. Állandóan elbizonytalanodott és félni kezdett tőle. A körforgás folytonossá és egyre durvábbá vált. Valójában bármi kiváltja nála a dührohamot, amit egyedül rajtam tud levezetni.

Csupán ezért nem ütök vissza...pedig már meg tudnám védeni magam. Kárt tudnék benne okozni. Meg tudnám ölni! De attól tartok, onnantól kezdve a feleségét bántaná...

- Épp dolgoztam, amikor hívott Phil, azt hittem leharapom valakinek a fejét, hogy megtudtam kire támadtál rá. A munkámat is elveszthetem te hülye lotyó! - újból belém rúgott, majd a hajamnál fogva felrántott a földről. Annyi időt sem hagyott, hogy egyensúlyt szerezzek a lábaimon, szinte húzott maga után az alagsor bejáratáig, majd kirántva annak ajtaját, belökött azon. Labdaként gurultam le a lépcsőfokokon, majd egy tompa puffanással értem a végére. - Itt maradsz, míg nem ingerelsz a látványoddal! Addig pedig gondolkodj el a tetteiden...

A csapódás zsongó hangja lüktetett a fülemben. Sötét volt. Nagyot nyeltem... Tudta, hogy rettegek a sötétben egyedül. Gyerekkorom óta ezen a félelmemen alapozta a kínzásom. Csupán azt nem tudta, hogy a sok magányos éjszaka a pincében, megtanította legyőzni a félelmem.

Nagyon durva napja lehetett, ha újból ide száműzött. Már négy hónap is eltelt, mióta legutóbb itt éjszakáztam. Fel akartam ülni, de a bordáim újabb ütéseket szenvedtek a lépcsőn való leérkezéskor. Nyöszörgésem kísérte a mozdulataimat, és éreztem, ahogy meleg vér csordogál az ajkam sarkán.

Behunytam a szemem.

Ez volt az első számú szabály: Védd az arcod! És én védtem is! De úgy látszik, az apám egyik rúgassa elérte az állkapcsom.

Ez meg fog látszani... Hogy fogom ezt kimagyarázni? Tétován a szám széléhez kaptam, eltöröltem a nedvességet, és próbáltam kitapogatni a sérüléseket. Lüktetett a halántékom, és próbáltam higgadtan lélegezni.

Hosszú éjszakám lesz...

Hirtelen kipattantak a szemeim, ahogy meghallottam fentről a kiabálást.

- Megígérted! - zokogott egy kétségbeesett női hang. - Megígérted...

- Nem az én hibám Elois! Majdnem az utcára kerültem miatta...

- De hát, ő csak egy lány...biztosan oka volt, hogy bántotta azt a fiút!

- Azt hiszed érdekel? - apám hangja megvető és gunyoros volt. Megborzongtam. Gyűlöltem azt az embert. - Felőlem, meg is ölhetik, neki akkor sincs joga visszaütni! De ha tudni akarod, minden előjel nélkül támadta hátba a srácot. Az iskolából pont akkor hívtak, amikor az apjával tárgyaltam... A rohadt életbe is! Megérdemelte volna a kis szajha, hogy kitekerjem a nyakát! Csak a baj van vele.. - ordított, mint egy őrült és hallottam, ahogy összetörik valami, majd mostohám fojtott sikolyát.

A düh eltompított minden fájdalmamat és botorkálva keltem fel. Megszédültem és ráestem a lépcsőre. A fenti zaj tovább tombolt én pedig négykézláb másztam felfele. Nem bánthatja, őt nem bánthatja...

- Hagyj békén, Fredrick! - nyöszörgött a nő, az én eremben pedig megfagyott a vér.

- Liis... - csuklott meg a férfi hangja. - Bocsáss meg, könyörgöm! Nee...ne haragudj! Nem akartam...

- Tudom! - már a lépcső tetején ültem, tisztán hallottam a mostohám halk suttogását, majd eleredő zokogását.

- Sss.. - nyugtatgatta a férje. - Soha többet nem fog előfordulni...

- Tudom. - nyöszörgött tovább a másik. Bennem pedig a düh hatalmas szörnyeteggé növekedett. Felálltam és a csukott ajtóval néztem farkasszemet. Láttam magam előtt, ahogy meggyötörten magához öleli, és ahogy azt suttogja neki, hogy ez nem az ő hibája, hanem az enyém és a rohadt munkáé. Túl sok volt neki ez a stressz. De ígéri többet nem fog újból előfordulni.

A fenéket nem! Egy újabb körforgássá fog alakulni, ha nem lesz a legelső alkalommal csírájában elfojtva. Megfojtva. Engem bánthat meg se kottyan, de arra ne is számítson, hogy megússza, ha még egyszer ráemeli a kezét. Előbb fog meghalni, minthogy megint bánthassa őt...megölöm, meg fogom ölni!