Kiütéses Szerelem

12. - Kopj le!

Arcom érzelemmentes volt, ahogy a velem szemben álló fiúra meredtem.

- Kopj le! - sziszegtem, magamat is meglepett nyugalommal. Azt élvezi, ha felidegesíthet, szóval nem fogom engedni neki, hogy még egyszer felhúzzon...

- Jaj, Rony. Ne csináld... - mondta unottan. - Oké, értem. Túlléptem egy határt, meg Lily is kellemetlenkedett.. de igazán megbocsáthatnád! - tárta szét a kezeit. Elfojtottam magamban egy feszült sóhajtást. Már miért kéne nekem megbocsátani? Hiszen én támadtam neki a lánynak! Szó se róla nem volt szép, hogy kihasznált a fiú a csókjelenetnél... de valójában már számomra az lenne a furcsa, ha valaki önző érdekek nélkül közeledne felém.

Nem válaszoltam. Helyette némán fordultam sarkon és indultam meg a másik irányba.

Tegnap este miközben képtelen voltam elaludni, mert attól rettegtem, hogy az életem darabokra omlik, eldöntöttem, hogy minden lehetséges szálat megszakítok a zaklatómmal.

Három hete csöppent az életembe, és fenekestül felforgatta azt. Csak tudnám miért jó ez neki?

Hiszen most is hiába kerültem ki, ő a nevemet kiáltozva futott utánam a zsúfolt suli folyosón. Meg se rezzentem, csupán céltudatosan vágtam magamnak utat, egészen a női mosdóig. Tudtam, hogy ez az egyedüli menedékem...

Fellélegezve vágódtam be és csuktam be magam mögött az ajtót. Arcomról lehullott a kőkemény csaj álarca és szinte kétségbeesetten mentem a csaphoz, hogy megmossam hideg vízzel a fejem. Zavart, és egyszerűen gyűlöltem azt, hogy már nem csak az otthonomban, de az iskolában is zaklatnak. Persze tudtam én, hogy a két dolog nem hasonlítható valójában össze, de számomra mind a kettő hatalmas stresszel járt.

- Mi a francért nem tud leszállni rólam? - dühöngtem, miközben még egy adag vizet fröcsköltem az arcomba.

- Mintha nem lenne nyilvánvaló... - hallottam meg váratlanul magam mellől egy ismerős hangot. Alig láthatóan rezzentem meg és kaptam oda a tekintetem. A szőke hajjal megáldott törékeny teremtés, aki teljes feketébe volt öltözve, egy hetyke mosoly kíséretében nézett velem farkasszemet. Olyan hatást keltett számomra, mintha a halál cselszövő démonja állna előttem.

- Kopj le - sziszegtem a fogaim között és öltöttem újból fel az érzéketlen álarcom.

- Nem vagyok a kutyád, oké? - vágott vissza éles hangon. Én pedig egyre erősebben szorítottam a lefolyókagyló szélét. Miért nem képesek békén hagyni az emberek?

Dühösen fújtatott egyet a szőke törpe, majd keresztbe font karokkal fordult teljesen felém. - Valójában én sosem értettelek... - oldalra döntötte a fejét és elgondolkodón fürkészte az arcom. Természetesen álltam a tekintetét. - Tudtad, hogy a suliban a többiek Fantomnak hívnak?

- Azt hiszed érdekel mit gondolnak rólam mások...? - halkan beszéltem, miközben lassan felé közelítettem. Meg akartam félemlíteni. Csak annyira, hogy végleg felhagyjon a velem való beszélgetéssel.

- Én is így vagyok ezzel. - meghátrálás helyett Lil arcán egy önelégült vigyor terült el. - Meg amúgy is, az én nevem menőm. - kacsintott rám. - Szellemlány. - suttogta az arcomba kuncogva, és egy hajszál választott el attól, hogy én is elmosolyodjak.

Megráztam a fejem és felkapva a táskám indultam ki a helyiségből.

- Még tuti kint vár téged! - szólt utánam nevetve, én pedig dühösen torpantam meg. - Becsengetésig itt fog várni rád... - mondta felsóhajtva, én pedig behunytam a szemeim. Most komolyan csapdába vagyok zárva?

Visszaléptem a tükörhöz és újból bevizeztem az arcomat. Muszáj lehiggadnom, mert nem akarom, hogy a szörnyeteg, akit az apám belém nevelt, újból életre kelljen.

- Csak azt nem értem, mit duzzogsz most szegény srácra... - felült a pultra és a tükörnek támasztva a hátát nézett rám. - Hagytad, hogy teljesen rád kattanjon, most meg le akarod koptatni.. ej, csajszi... ez rendes kínzás. - idegesítően rágózott, miközben az idióta véleményével traktált. Egy újabb adag víz került az arcomba, mert komolyan nehéz volt visszafognom magamat. Még hogy én kínzom Mattet? Hiszen konkrétan meg akar öletni! Oké, hogy a tudta nélkül teszi, de az nem vonja el a felelősséget a tetteitől... - Amúgy ne haragudj.. - zavartan kaptam rá a fejem. - Matt mondta, hogy még valójában nem is vagytok együtt, meg hogy így biztos nem is lesztek és, hogy rohadtul nem kellett volna neked esnem... - elkezdtem émelyegni és lassan tudatosult csak az elmémben a szavak jelentése. Az, hogy mint áldozat, a szőke lány elnézést kér tőlem, a saját énemre emlékeztetett, amikor nekem ugyanezt kellett megtenni apával szemben. Félelmetes, mennyire kezdek rá hasonlítani! Ezt pedig gyűlölöm! Hiszen én voltam, aki bántotta! Az erőszakra pedig nincs semmi magyarázat! Ebben az esetben miért nem engem lát a támadó félnek? A kezem remegésbe kezdett, és rájöttem, hogy a benti és kinti társaság nem különbözik egymástól.

Tátott szájjal meredtem rá, majd felocsúdva viharzottam el mellette. A falak kezdtek összeomolni körülöttem és egyszerűen csak ki akartam innen jutni.

Valami mégis megállásra kényszerített az ajtó előtt, de vissza nem mertem nézni Lil-re.

- Nem neked kell bocsánatot kérned... - hangom rekedtesen hangzott. - Rohadtul nem neked kell! Az én hibám volt... - alig mondtam ki az utolsó szót, már ki is vágódtam a folyosóra. Sebes léptekkel indultam meg a következő órámra, miközben úgy éreztem a torkomat fojtogatja valami, és nem hagy levegőhöz jutni.

Magamat láttam, ahogy valaki végre azt mondja nekem is, hogy nem az én hibám az, hogy apa ilyen. A különbség csak az, hogy az én esetemben valóban én vagyok a hibás... csupán azzal, hogy megszülettem.

A nap további részében Mattet és a Tébolyult Társaságot nagy ívben elkerültem. Nem akartam a közelükben lenni és újból érezni a fojtogató érzést. Egyszerűen csak meg akartam szabadulni tőlük, hogy visszasüllyedhessek a régi életembe, és ne kelljen idáig ismeretlen érzelmekkel foglalkoznom, mint a hiány és a magány.

Menekültem tőlük, mondjuk leginkább Matt és Lil vonzotta be az aurámat, de tudatosan kezdtem teljesen elhidegülni tőlük. Ha összefutottunk se szóltam hozzájuk és megköveteltem magamnak a személyes teremet. Felhagytam mindennel...

Többet nem mentem az edzőterembe és lélegben végleg elbúcsúztam Elvistől és Nicktől... - Tudom, hogy ezt korábban egyszer megtettem, de most tudatosult bennem csak igazán, hogy milyen könnyen összemosodhatnak a megjátszott szerepek, amik konkrétan az életembe kerülhetnek.

Teltek a napok, és engem egyre jobban gyötört honvágy a teremhez... de nem adtam be a derekam.

Ma volt a téliszünet első napja, és lehet, hogy nem szerettem az iskolát, de ezt még inkább gyűlöltem. Az ilyen tanításmentes napokon minden reggel kapok egy listát az apámtól, amit el kell végeznem, persze addigra míg ő megérkezik. Olykor rendesen modern Hamupipőkének érzem magam...

Jelenleg éppen az egész ház porszívózását csináltam, mikor kihúztam a dugót, hogy levonszoljam az emeletről, és ideges csengetést hallottam meg. Értetlenül vontam össze a szemöldököm. Soha, ismétlem soha nem volt még váratlan látogatónk. Minden vendégünket apa hívta meg, és előre szépen meg volt szervezve a látogatás.

Komótos léptekkel indultam meg a lépcsőn és valójában abban reménykedtem mire leérek elmegy. Félelem az nem volt bennem, viszont nem akartam senki miatt bajba kerülni apa előtt. Mondjuk ez a jelenet nagyon emlékeztetett a Hófehérkére... csak nehogy rám is egy boszorkány várjon a túloldalt.

Ez a sok Disney hasonlat megmosolyogtatott, de mielőtt kinyitottam az ajtót, azonnal le is vedlettem magamról. Más tippem nem volt, csak hogy egy rámenős ügynök az, azt pedig csak kellő határozottsággal lehet lekoptatni...

Összevontam a szemöldököm és úgy rántottam fel az ajtót. - Mit akar? - förmedtem rá azonnal az ismeretlenre. Ám a kemény kinézetemnek azonnal nyoma veszett, ahogy felismertem ki nyomta ilyen idegtépően a csengőt.

- Beszélnünk kell! - mondta dühös arccal és lökött félre heves mozdulattal. Teljesen lesokkoltan meredtem a fiú után, és próbáltam megemészteni a látottakat. Most komolyan bepofátlankodott a házamba az a Matt, akitől lassan egy hete bujkálok?