Kiütéses Szerelem

14. - Ketten egy ellen

Mostohám tátott szájjal meredt ránk, miközben a bevásárló szatyrai - amik jelezték nekünk a megjövetelét - a padlón hevertek. Kettőnk közt kapkodta a tekintetét, míg szerintem a teljes döbbenet lett úrrá rajta. Rajtam pedig a pánik...

Minden vér kifutott az arcomból, és Mattra pillantva most először láttam rajta is zavartságot.

Miközben lepergett előttem minden következménye ennek a kellemetlen helyzetnek, addig az előttünk álló nő lassan felocsúdott. Megköszörülte a torkát, majd a lehető legfelelősségteljesebben nézett kettőnkre.Ez biztosan tettekre ösztönözte a mellettem lévő fiút, mert így szólt:

- Üdvözlöm, a nevem Matthew Reynolds! - lépett elé és nyújtott kezet udvariasan. Legszívesebben megforgattam volna a szemeimet és felháborodottan kiáltottam volna, hogy nem kell őt senkinek sem ismernie. Ehelyett azonban fogcsikorgatva viseltem el, hogy a mostohám szúrós szemmel méregetve rázza meg a kezét.

- Mrs. Elios Devon. - nyomta meg a mondata elejét. - Most pedig megmondaná valamelyikőtök milyen jelenetet zavartam meg? - tette csípőre a kezét és meredt leginkább az én szemeimbe. Felháborodottsága alá akarta rejteni azt, hogy valójában milyen jól mulat a zavarodottságunkon. Ez a pajkos csillogás a szemében megnyugtatott, de valójában így sem tudtam mit válaszolhatnék a kérdésére. Mégis mit csináltunk az előbb? Komolyan majdnem megint hagytam, hogy megcsókoljon? Hát normális vagyok én?

Ám mikor szólásra nyitottam a számat, a mellettem álló idióta már beszélt is.

- Éppen meg akartam csókolni Rony-t mikor megérkezett. - mondta teljes természetesség, miközben bennem megállt az ütő, a mostohám pedig alig tudta visszatartani a nevetését.

- Hülye! - csaptam vállon ingerülten, mire nem csak Eloisból, hanem belőle is kibukott a nevetés. - Te idióta! - fortyogtam tovább, és kezdtem újból kirángatni az ajtó fele. - Elég galibát csináltál, ideje menned..

- Hé, Rony! - állta utamat a mostohám, miközben az arcán egy őszinte vigyor terült el. Sose szólított így, és tudom, hogy most is csak a fiú megszólítása miatt nevezett így. - Ne légy ilyen a vendéggel, ha már egyszer meghívtad, akkor bánj vele rendesen. - mondta kioktatóan.

- Vendég? - fakadtam ki dühösen. - Hiszen ő egy betolakodó! Kérdezés nélkül rontott be a házba! - hevesen gesztikuláltam, mert minden egyes perccel tovább nőtt bennem a frusztráltság. Mégis hogyan érthetném meg vele? Most valóban elhitte amit Matt hadovált?

- Veronica! - szólt rám rosszallóan, majd belekarolva a fiúba a bárpult mellé ültette azt. - Ne légy faragatlan! Gondolom azért jött egészen a házunkig, hogy megbeszéljen veled valamit, igazam van? - a srácra tekintett, aki csak hevesen bólogatott, és cinkos pillantással tekintett rám.

Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Nem teheti ezt velem Liis... Mattnek meg hogy van képe ennyire élvezni ezt a helyzetet? Tehetetlenül ácsorogtam a konyhaajtóban a lábaim előtt a bevásárló szatyrokkal, és idegenkedve bámultam, ahogy a nő tölt egy pohár gyümölcslevet az 'ellenségemnek'.

- Igazából, pont ezért jöttem.. valamiért megharagudott rám, és szerettem volna kiengesztelni... - kezdte a mondókáját a fiú, én pedig azonnal védekező állásba álltam. Nem én vagyok a rossz ebben a történetben és nem fogom eltűrni, hogy ezt csinálja velem!

- Kiengesztelni? Csak kiabáltál meg ölelgettél! Azt se értem mit keresel itt.. - fújtattam. Látva, ahogy összemosolyogtak a szavaimon borzalmas tehetetlenség lett úrrá rajtam. Mégis hova csöppentem már megint?

- Miért van egy olyan érzésem, hogy nem sikerült a terved? - nevetett fel a mostohám, és nézett a fiúra. Hirtelen egy furcsa érzés kerített hatalmába. Ritkán látok a mostohám ajkán ilyen őszinte mosolyt. Lelkiismeret-furdalás tört rám, amiért meg akartam fosztani attól, hogy mosolyogjon. Hiszen minden oka megvan rá, elég komikus jelenség vagyunk, ha összeszólalkozunk Mattel.

- Ezt jól látja... - vigyorgott a fiú és tekintett a háta mögé, vagyis rám. A szemeibe nézve, azonnal felvettem a flegma álarcom, velem nem fog jópofizni az biztos... - Szerettem volna elvinni valahova, de nem igazán akar velem tartani - fordult vissza a mosolygó, szőke hölgyhöz, aki láthatóan rosszallóan pillantott rám. Jaj, ne! Ettől féltem... beindul az Elois hadművelet.

- Lehetnél egy kicsit készségesebb! - mondja kioktatóan mostohám, majd felém lépve elkezd kitaszigálni a helyiségből. - Menj öltözz át gyorsan, és ne várakoztasd sokáig ezt e kedves fiút! - kikerekedett szemekkel tűrtem, hogy hátrább irányítson. Most ez komoly? Először is, kedves fiú? Ugyanazzal a személlyel találkoztunk? Másodszor pedig, most konkrétan arra utasított, hogy menjek el kettesben egy számára vadidegennel? Mi történt? A feje tetejére állt a világ, vagy csak én vagyok túl földhöz ragadt?

- Nem lehet! - tiltakoztam azonnal. - Nem vagyok kész a házimunkával, és apa se örülne, ha nem találna itthon! - ráztam a fejem, és próbáltam meggyőzni az igazamról a mostohám.

- Ne aggódj! - ölelt magához hirtelen és suttogott a fülembe. - Majd én mindent elintézek, apád előtt meg simán hazaérsz... - elhajolt tőlem, és újból rám eresztette őszinte mosolyát. - Érezd jól magad! - azzal a szobám ajtaja felé intett. Gombóccal a torkomban léptem a szobámba, és hirtelen nagyon tanácstalannak éreztem magam. Ugye nem fog semmi rossz kisülni, abból, hogy hagytam magam?

Vészes gondolatok közepette vettem magamra a megszokott sportfelszerelésemet, majd afelé egy bő kötött felsőt. Tudtam, hogy Matt a terembe szándékozik vinni, de azt is tudtam, hogy Elois nem erre számít, ezért az öltözékemmel próbáltam azt sugallni, mintha normális társasági lényként viselkednék.

Alig voltam távol pár percet, mégis mikor beléptem a konyhába és megláttam Matt-et a mostohámmal társalogni, úgy éreztem túl sokáig voltam a szobámban... Valamiről elmélyülten beszélgettek - a legnagyobb félelmemből gondolva, valószínűleg rólam - de mikor meghallották a közeledésem elhallgattak.

- Kész vagyok! - mondtam hanyagul. - Siessünk, hogy időben visszaérjek. - mondtam fújtatva, azzal sarkon is fordultam és elindultam a kijárat felé. A fiú szó nélkül követett, majd udvarias elköszönés után, már kint is voltunk a kissé hideg decemberi időben. A levegő megcsípte az arcomat, és a hirtelen hőmérséklet változás miatt megborzongott a testem. Valójában szerettem a hideget, mert akkor egy olyan tompa fájdalom lett úrra rajtam, ami teljesen kiürítette az elmémet. Szerettem az ürességet...

- Aranyos a nevelőanyukád... - szólalt meg a mellettem lépkedő fiú. Fejemet rá kaptam és mosolygó tekintetével néztem farkasszemet.

- Tudom. - mondtam kurtán, miközben a torkomat valami fojtogatni kezdte.

- Azt hittem sokkal szigorúbbak neked otthon...tudod néha merev tudsz lenni.. - mondta nevetve, miközben én pontosan tudtam, hogy az a néha, valójában mindig-et jelent. - Amúgy mielőtt azt hinnéd megtévesztettelek, nem a terembe fogunk menni. - pajkos hangjára újból rákaptam a tekintetem.

- Tessék? - torpantam meg azonnal. Már megint milyen hülye játékot űz velem? - Nem arról hadováltál nekem, hogy menjek megint edzeni? - értetlenkedtem.

- Pf... igen, esténként, úgy ahogy szoktad... - kacsintott rám. - De a drága fényes nappalt nem pazarolhatjuk ilyesmire. - hangja újból nevetett, bennem pedig kezdett erőt venni a düh. Nem szerettem, ha játszadoztak velem.

- Akkor menj magad. - vágtam oda éllel teli hangon, majd fordultam sarkon és indultam vissza a házunk felé. Tudja kivel fog szórakozni! Lépteim pufogva tettem meg, felkészülve arra, hogy majd vissza akar tartani.

- Hé, állj meg! - kiáltott utánam és kapta el a karomat. - Azt ígérted eljössz velem! - mondta emlékeztetőleg.

- Én biztos, hogy nem ígértem ilyesmit! - forgattam meg a szemeim. Azzal kirántottam a karomat a szorításából és nagy lendülettel indultam újból visszafelé.

- Oké, te akartad. - hallottam még a hátam mögül. Valójában ezzel arra számítottam, hogy felhagy az engem való zaklatással, de sajnos nem ez történt. Hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj, miközben két kar segítségével a magasba kerültem.

Hüledezve kezdtem el kalimpálni a végtagjaimmal, miközben a fiú vállán landoltam. - Tegyél le, te idióta! - kiáltottam, míg karjaimmal a hátát csaptam.

- Majd ha odaértünk! - mondta halál nyugalommal, és komolyan mondom szinte láttam magam előtt, ahogy arcán megjelenik a jól ismert kisfiús mosolya... most komolyan. Muszáj ennek is velem történnie?