Kiütéses Szerelem

1. - Halott tekintet

Idegesen doboltam az ujjaimmal a padomon. Egyetlen egy óra sem volt, ami képes volt lekötni az agyamat. Minden tananyagot megértettem, minden tantárgyból jó voltam, de ez nem azért volt, mert érdekelt bármelyik is...egyszerűen csak tudtam.

Jelenleg irodalom órán ültem, és szúrós tekintettel méregettem a fali órát. Pár perc volt hátra csupán, de azok olyan lassan vánszorogtak, hogy éveknek tűntek.

A tanár hevesen mantrázta az igazát, pedig valójában maga sem értette meg Edgar Allan Poe valódi indítékát, A holló című költeményében. Sablonos feltételezések. A nő rám néz azzal a tekintetével, amit csak nekem tartogat:

- Veronica, neked mi a véleményed erről? - karba teszi a kezét és vár. Állandóan megpróbál belevonni az elemzéseibe, mind hiába...

A tanár várja a választ, én pedig lassan visszaszámolok...9, 8...3, 2...és 1! A csengő visító hangjára felállok és vállamra kapom a táskám. Elsőnek lépek ki a teremből, és teszem be a fülesem. A következő óra tesi, amire most kivételesen be is fogok menni...

Ledobom a padra a táskám, majd a tükörhöz lépve összefogom az alig vállig érő hajamat. Megállok egy pillanatra és csak nézem a tükörképem... A tekintetem tükrözi halott lelkem nyomorát. Szánalmas.

Felhorkantok és pont akkor sétálok ki az öltözőből, amikor a többi viháncoló lány belibben. Elhúzom a szám, ahogy rám meresztgetik a szemeiket, és végig mérik sötét szerelésem. Tisztában vagyok vele, hogy amint elfordulok, kibeszélnek, de valahogy sosem zavart annyira, hogy ezért bármilyen konfliktust is felvállaljak.

Leülök kint a padra, és ott várom az óra kezdetét. A nap kellemesen süt és én tudom, hogy igazán melegem lesz a hosszú, fekete nadrágomban és felsőmben...

Felsóhajtottam és felemeltem az égre a szemeim. Sosem voltam egy igazi társasági ember. Nincsenek barátaim, még olyanok se akikhez többet szólok a köszönésen kívül. És ez így van jól. Nem szabad senkihez sem kötődnöm, mert az csak a vesztemre válna.

Lassan kiszállingóznak a többiek, én pedig a tanár megérkezésére felállok és beállok a sor végére. Mr. Fisher végignéz rajtunk és megállapodik a tekintete rajtam.

- Miss Devon! - szól erélyesen. Lassan ráemelem a tekintetem, azt hiszi képes megfélemlíteni. - Megtisztelt a jelenlétével? - vonta fel a szemöldökét. - Pont jókor egy jó kis futófelméréshez! - vigyorodott el gonoszan, mire a többiek felnyögtek. - De látom a felszerelését újból otthon hagyta... - morgott tovább. - Mínusz két jegy levonással kezd! - dörgött a hangja.

A többi diák valóban félt tőle, de számomra egyáltalán nem jelentett veszélyt. Az összes tanár megpróbál befolyásolni, mert tudják, hogy hanyag magatartásommal bomlasztom azt az 'összetartó' közösséget, amire ők annyira büszkék... Megpróbáltak már kirúgni, de valójában semmi okuk nincsen rá. Hiszen habár nem jelentkezek az órán, és feleléskor egy szót se szólok, a dolgozataimat jelesre írom.

Egy gyors bemelegítés után elkezdődhetett a futómaraton. Amiben én szép könnyed kocogással kezdek. Amikor az egyik fiú hirtelen elsprintel mellettem, szándékosan fellök. A hirtelen rántástól a földre tenyerelek és zihálva látom, ahogy nevetve visszanéz rám az egyik haverjával.

Idegesen pattanok fel, és a száz méter körüli hátrányomat másodpercek alatt hozom be... Az agyamban lüktet a vér, a kezem és térdemen keletkezett sebek fájdalma teljesen eltompul az adrenalin felszökésétől.

A srác már rám se hederít, észre sem veszi, ahogy mögé kerülök, ezért meglepődik, amikor hatalmas lendülettel lökök a hátán. A fiú elveszti az egyensúlyát és orra esik. Bukfencet hányva csapódik a földre, miközben a nyögésekből ítélve nem volt fájdalommentes az érkezése. Megállok előtte és belerúgok az oldalába, hogy a hátára forduljon. Felkapom a pólója nyakánál, majd a földbe vágom a fejét.