Kiütéses Szerelem

20. - Levél

Remegő lábakkal néztem farkasszemet a dühödt apámmal. Valójában még az előző váratlan csóktól eltompult az elmém és hirtelen fel sem fogtam milyen veszéllyel nézek is szembe.

Valamiért csak a Mattel kapcsolatos kérdések villantak be az elmémbe. Miért jött el? Miért akar velem szilveszterezni? És a legfontosabb: miért csókolt meg?

- Volt itt valaki? - méregette a szobámat apám, majd állapodott meg a tekintete az abakon. Dühödten lökött félre és ment a nyitott nyílás felé. - Hallottam, hogy beszéltél valakivel! - hangja rémísztően, visszafolytott dühvel telt.

- Nem volt itt senki! - tiltakoztam azonnal, de még engem is meglepett milyen rekedten hangzott a hangom.

- Ne hazudj! - förmedt rám és kihajolva az ablakon az utcát leste.

Leblokkoltam. Mi van ha még ott van? Vagy ha egyszerűen csak hallotta az ordítozást? Bár azt annak előtte is hallotta... mit fog ezek után gondolni rólam?

Megráztam a fejem, és próbáltam másra koncentrálni, mint a titokzatos fiúra, aki az előbb ugrott ki az ablakomon. A mostohámhoz léptem, aki éppen azon volt, hogy feltápászkodjon. Bocsánatkerő tekintettel fogadta el a kéznyújtásomat, és felállása után azonnal közém és a felém siető apám közé állt.

- Ki volt itt te ribanc? - süvöltött a férfi dühödt hangja... megrezzentem mert valahogy csak most tudatosult velem mi is fog következni ezután.

- Senki... - nyeltem nagyot és furcsa mód újból félelmet éreztem. Pedig már évek óta nem rettegtem az apám tettlegességeitől. Hozzászoktam. Ennek ellenére most mégis megremegtem a következményektől.

- Senki mi? Te utolsó... - azzal megpróbálta ellökni előlem a mostohám. Ám a nő most meglepő határozottsággal ütötte mellkason.

- Hagyd abba! - visított hisztérikusan. - Nem elég, hogy eltörted a karját? Mit akarsz? Meg akarod ölni? - a férfi megtántorodott a nő sipákolásától, de láthatóan ennek ellenére nem nyugodott meg.

- Állj el, Elois! - dörmögte dölyfösen, miközben végig az én szemembe nézett. - Nem engedhetem meg, hogy fiúkat hozzon a házba! - hangja haragosan dörmögött, miközben a keze ökölbe szorult. Idők kérdése volt míg kibukik belőle a keserű harag.

- Nem! - mondta dacosan a nő, és szorosan elém lépett. Védelmezett engem. - Nem engedem, hogy még jobban árts neki! Mit akarsz, hogy ránk küldjék a gyámügyet, mert ez a gyerek állandóan kék és zöld? - még mindig hiszérikusan beszélt és reszkető testén látszódott, hogy maga is retteg, hogy kevés ahhoz, hogy megállítsa a férfit. - Ha így viselkedsz, ne is számíts rá, hogy elmegyek veled szilveszterkor bárhova is! Vagy hogy még egyszer hiszek neked, hogy megváltoztál! El fogok költözni! - mondta utolsó érvként a nő. Talán ez volt a legelcsépeltebb mondata, de valamiért mégis a leghatásosabb. Apa arcán átszaladt valami, majd idegesen a hajába túrt.

- Rendben... befejezem. - mondta idegesen, és eléggé látványos volt, mennyire erőt kellett vennie magán.
De én tudtam, hogy ez nem jó jel... minél tovább gyűlt benne a feszültség annál nagyobb volt a robbanás, ami kitört belőle.

Komótos léptekkel közelebb lépett hozzánk. Magas alkata miatt könnyedén áthajolt a törékeny nőn és úgy fúrta szemeit az enyémekbe. - De ha meg tudom, hogy volt itt valaki... - hosszan beszívta a levegőt. - Megöllek! - sziszegte fenyegetően, és ellépve mellettünk megindult a konyha felé. Gondolom, hogy leöblítse a torkát egy kis alkohollal.

Mikor a férfi elment mostohám vállai hirtelen lehanyatlottak és megtántorodva dőlt az ajtófélfának.

- Jól vagy? - kérdeztem félve és kezem a vállaira tettem. Megrezzent az érintésemre, majd egy halvány mosolyt rám eresztve egy 'persze't suttogott és botladozva elindult az emelet felé. Tudtam, hogy mire gondol... mennyivel jobb lenne minden nélkülem.