Kiütéses Szerelem

21. - Dilemma

Olyan volt ez az egész, mintha megállt volna körülöttünk a világ és senki más nem lett volna rajtunk kívül. A kezem automatikusan kúszott fel a mellkasán és kapaszkodtam úgy a nyakába, mintha az életem hiányzó kirakódarabja került volna a helyére ebben a pillanatban. Kiüresedett az elmém és egyedül a meleg érintése a derekamon tartott a földön. Nem létezett az erőszakos apám, aki tönkretette a gyermekkoromat, nem kellett édesanyám árnyékában élni, nem kellett elveszítenem a nagyszüleimet és a létezesem nem okozott senkinek sem fájdalmat. Szabadnak éreztem magam egy olyan helyzetben, ami akár a vesztemmé is válhat...

Amikor ajkai lágyan elváltak az enyémektől komolyan úgy éreztem mintha valami megváltozott volna bennem. Nem tudtam megfogalmazni, de volt egy erős késztetésem, hogy vagy megadóan Matt karjaiba omlok, vagy azonnal elmenekülök. Mégis mit tegyek? És mit jelent valójában az, ami az előbb történt?

A szemeim behunyva tartottam és kétségbeesetten kapaszkodtam a fiúba. Féltem ránézni és rájönni, hogy az a varázslat amit magam elé képzeltem valójában nem létezik... Homlokát az enyémnek döntötte és meleg lehelette kontrasztban állt a szálingozó hideg hópelyhek érintésével. Úristen! De hát ő trikóban rohant ki!

Riadtan pattantak ki a szemeim és húzódtam hátrébb tőle.

- Hogy jöhettél ki így utánam? - hüledeztem a felismeréstől és azonnal visszafelé kezdtem el húzni. - Ha miattam lebetegszel esküszöm megverlek... -mondtam bosszankodva, a fiú azonban csak kellemesen felnevetett anyáskodó viselkedésemen. Ám mielőtt benyithattam volna az edzőterembe, a fiú megszorította a kézfejemet ezzel visszafordítva engem az ő irányába.

- Ezt vehettem annak, hogy esélyt adsz nekünk? - kérdezte, teljes természetességgel magához húzva a derekamtól fogva.

Zavartan haraptam az alsóajkamba, valójában abban reménykedtem, hogy ezzel a jelenettel kikerülhetem azt a beszélgetést, aminek a kérdéseire még én sem tudom a választ.

Hiszen valljuk be, akármilyen biztonságot is nyújtott a közelsége, ha az ész érveket sorakoztatom fel az az egyetlen helyes válasz, hogy 'nem lehet'. Akkor miért vonakodom mégis kiejteni ezt a két szót?

Látva a hezitálásomat a fiú lágyan elsimította a rövid tincseimet az arcomból és megértő mosollyal nézett rám.

- Nem kell most válaszolnod...- búgta korához képest túlságosan férfias hangján. - Türelmes vagyok. - azzal kézfejemet a szájához emelte és egy gyengéd csókot lehelt rá. Muszáj neki így viselkednie? Miért teszi ezt velem?

A hirtelen érzelemhullámtól, ami rámtört csupán bólintani tudtam, majd hagytam, hogy kézenfogva bekísérjen a 'közös' otthonunkba.

Marasztalni szeretett volna, és iszonyat erős volt a késztetés, hogy engedjek. Viszont rózsaszín fátyolba belerondított a valóság fekete leple. Haza KELL mennem...

Persze erre jött a válasz, hogy elkísér... 'Nem kell.' - mondtam én, de ő egy kicsivel makacsabbnak bizonyult nálam, így végül egymás mellett sétáltunk a hóesésben.

Némán hagytam, hogy a kesztyűjébe burkolt kezeimet fogja. Biztonságérzet fogott el mellette, miközben sikoltozott a vészvillogó a veszély miatt, amit a közelsége vonhat maga után. Csupán egy rossz embernek kell minket most meglátnia és szerintem a kerületből is kiköltöztet az apám, csak hogy véletlenül se lehessek boldog.

Hiába volt a riasztás, ugyanis a szívem diadalmaskodott az agyam felett.

- Mi történt miután a múltkor magadra hagytalak? - hangja feszült volt és enyhén megszorította a kézfejemet.

Hezitáltam. Magam sem tudom mit mondhatnék neki erre. Hiszen végülis túléltem...

- Apám dühöngött, mert sejtette, hogy volt valaki nálam.. de a mostohám lehűtötte. - rántottam vállat és igyekeztem a lehető leglazábbnak tűnni.

- Biztos? - kérdezte óvatosan. - Iszonyat bűntudatom van, hogy miattam kerültél bajba... - felsóhajtott és éreztem sokkal nagyobb az aggodalma, mint amit bevall.

Akármennyire is vonzott a fiú figyelmessége, hogy bosszantóan próbált kirángatni engem a komfortzónámból és hogy valahogy egy reménysugár volt számomra abban, hogy talán tényleg van bennem valami ami szerethető. Ezek ellenére vagy inkább pont ezekért nem akartam megosztani vele az életem legsötétebb bugyrait. Így hát úgy éreztem jobb ha feloldom a hangulatot...

- Mi az? Nem is tudtam, hogy Mr. Nagymenő ismer olyan szót, hogy bűntudat... - mondtam nevetve, mire a fiú csak megforgatta a szemeit.

- Haha... - tettetett felháborodást és közelebb vonva magához átkarolta a derekamat. - Ugye elmondanád, ha történt volna valami? - érdeklődő pillantással nézett engem, olyan tekintettel, amivel szerintem a vesémig látott.

- Persze... - mondtam könnyedén, miközben próbáltam megnyugtatni a lelkemet, hogy valóban nincs mit elmondanom. Apa igazából egy ujjal sem ért hozzám, és leszámítva, hogy megfenyegetett és napokra száműzött a szobámból semmi különös nem történt. Ezek pedig már teljesen természetesek számomra.

- Abból, amit hallottam nem tűnt olyan barátságosnak, mint Elois... - töprengett hangosan. Èszrevétlenül megrezzentem. Ó, tud ő barátságos lenni! Ha az érdekei úgy kívánják mindenre képes...

- Este ivott a vacsoránál pár pohár bort és olyankor kicsit, hogy is mondjam - agresszívebb, félelmetesebb, veszélyesebb - ingerlékenyebb. - mondtam a legenyhébb szót, ami eszembe jutott.

- Akkor rosszkor ugrottam be hozzád? - kérdezte enyhe inycselkedéssel hangjában.

- Khm... - köszörültem meg a torkom. - Váratlan látogatást tettél az biztos.. - vigyorogtam magam elé. Nem tudom miért és hogyan teszi velem, de mintha megfeledkeznék mellette azokról a dolgokról, amik eddigi életem meghatározó dolgai voltak. Még pedig az apámnak való megfelelés.

- Muszáj volt, hogy lássalak.. - mondta egy fáradt sóhaj kíséretében. Szemeit rajtam felejtette és úgy nézett rám, mintha valami különösebbet látna a kissé borzos hajamon és álmatlan arcomon kívül. Hirtelen egyáltalán nem jutott eszembe semmi, amit válaszolhattam volna. Itt sétálok vele a nyílt utcán kézen fogva, miközben romantikus beszéddel halmoz el és fogalmam sincs miért nem érzek semmi késztetést arra, hogy elmeneküljek. 

Mi történik velem? Talán a tudtom nélkül elvarázsolt engem ez a fiú? Vagy csupán ezt hívják a nagybetűsnek? Furcsa bizsergés keletkezett erre a gondolatra a gyomromba és úgy éreztem kezdem teljesen elveszíteni a józan ítélőképességemet.

- Akkor szilveszterkor együtt? - kérdezte, mikor megálltunk az utcánk sarkánál. Az alsó ajkamat kezdtem harapdálni, míg gondolkoztam. Annyira, de annyira szeretném! Miközben annyira, de annyira félek tőle!

- Rendben. - mondtam végül magamat is meglepett határozottsággal. Egy hatalmas vigyor terült el a szavaimra az ajkain, majd egy gyors csókkal jutalmazta beleegyezésem. 

- Már most várom.. - susogta az arcomba, amibe az egész testem beleborzongott. - Most menj... - lépett óvatosan hátrébb. - Nehogy megint miattam kerülj bajba - kacsintott rám. Zavart mosolyomra ráharapva intettem neki és kezdtem elindulni a házunk felé. Ő ott maradt az utca végén, arra várva, hogy bemenjek a házba.

Valami azonban mégis visszavonzott. Rápillantottam, elvigyorodtam és minden kételyem elszállt vele kapcsolatban. Azt hiszem életem legjobb évkezdése elé nézek!