Kiütéses Szerelem

22. - Egy új kezdet

Idegesen sétáltam körbe a szobámban... Matt azt üzente egy ablakra aggatott cetlin pár nappal ezelőtt, hogy eljön értem este kilencre.

Apáék tegnap utaztak el, igazából nem kötötték az orromra, hogy hova, de ha jól vettem ki a részletekből, valami wellness szállodába mentek. Őszintén szólva félek ettől az estétől... Velem sosem történnek jó dolgok, és ha a mai úgy zajlana le, hogy semmilyen utókövetkezmény nem csattanna a hátamon, azt hinném valami csoda történt. Apa sosem tesz semmit csak úgy... valószínűleg figyelmeztette a szomszédokat, és azt se tartom kizártnak, hogy valahova kamerát helyezett el. Akkor miért nem torpanok meg? Miért nem gátolnak meg a félelmeim abban, hogy elmenjek? Egyszerűen nem értem mi vonz engem ehhez a fiúhoz, hogy ilyen áldozatokat hozzak érte....

Fújtatva ültem le az ágyamra. Velem szemben a tükröm volt. Szerintem egész életem alatt nem ácsorogtam annyit előtte, mint a mai nap... Legalább hatszáz féle frizurát kipróbáltam, mire végül csupán hagytam, hogy természetes hullámokban csapkodja a vállamat a gesztenye barna hajam. Az arcomon pedig most először van smink... Elois csempészett be az egyik fiókomba pár kenceficét, a legtöbbről azonban azt se tudtam, hogy mire való. Szégyen, nem szégyen, az apám mellett sosem volt alkalmam szépítkezni, vagy egyszerűen szépnek érezni magam. Igazából most sem érzem magam annak... A hajam a megszokott, a szemeimet pedig sima fekete tus keretezi, a ruhám pedig farmer és pászos atléta kombó olyan, mint én magam. Egyszerű, sallangmentes és semmi, de semmi különleges nincs benne.

Minél tovább néztem magamat annál jobban feszengtem. Talán tényleg jobb lenne, ha nem mennék el...

Hezitálásomat határozott kopogás zavarta meg. Hátra kaptam a fejemet és azonnal megugrott a mellkasomban a szívem, ahogy megláttam egy kapucnis alakot az ablakom alatt.

Újból a tükörbe néztem, majd nagyot nyeltem és miközben az ablakhoz siettem,felvettem a kezemben markolászott kabátomat. Ezennel újból kilépek abból a megszokott komfortzónámból, amiből folyamatosan kilökdös ez a srác, amióta csak megismertem. 

- Hey! - nyitom ki az ablakot és köszönök egy félszeg mosollyal az ajkaimon. Matt arca felderül ahogy engem meglát és ettől egy kellemes bizsergés kezd elindulni a mellkasomban, folyamatosan kúszik tovább a testemen, míg el nem éri a remegő kezemet. Talán így lehet az, hogy amikor a fiú felkapaszkodik értem és segít kimásznom az ablakon egyáltalán nincs bennem félelem. 

  - Ez nálad valami hagyomány, hogy mindig az ablakon közlekedsz?   - villantotta rám megnyerő mosolyát a késői látogatóm. Ráharaptam az alsó ajkamra és úgy néztem fel a szemeibe, megmagyarázhatatlan amit velem művel. Megnyugtat a közelsége, és ahogy a rám néz úgy érzem mintha nem lenne nálam szebb lány a világon. Pedig ez nincs így, ám ő mégis képes elérni ezt nálam...

- Fő az óvatosság... - mondom pajkosan, majd lábujjhegyre emelkedve egy könnyed csókot leheltem az ajkaira. Magam is megleptem azzal a természetességgel, ahogy ezt az üdvözlő gesztust tettem felé. Sötét szemei vidáman csillogtak ahogy elhajoltam tőle, és képtelen volt elrejteni a mosolyt, amit a csókom okozott. Összekulcsolta az ujjainkat és indultunk el a sötétségben, elkerülve az utcai lámpák fényeit. Nem akartam hogy a szomszédok vagy valaki más lássa azt hogy eljöttem otthonról. Bár azt mondta apa, hogy nem probléma ha elmegyek otthonról én pontosan tudtam hogy nem ezt gondolja, mert a szemei másról árulkodtak...

- Apukád miatt kell bujkálnunk, igaz? - kérdezte kíváncsian, kizökkentve engem az előbbi elmélázásomból. Elgondolkodtam a kérdésén és egy nagyot sóhajtva bólintottam. - De miért? Nem engedi, hogy randizz? És akkor gondolom a bokszról, sem tud... azt is ellenezné? - a gombóc nőtt a torkomban és nem tudtam mást csinálni, csak újból bólintani. Nem akartam ezen agyalni, de közben volt egy olyan részem amely ordított, hogy mondjam el neki a teljes igazságot. - Nem lehet, hogy csak túlreagálod? Tudod, anno anyámtól sok mindent titkoltam, mert azt hittem úgyse engedné meg, de mint utólag kiderült feleslegesen aggódtam, mert...

- Anyukád szeretett? - vágtam közbe rekedt hangommal. Meglepetten kapta rám a tekintetét, valószínűleg azon töprengett, hogy most témát akarok e váltani, vagy ehhez kapcsolodó ez a kérdés. Aztán végülis válaszolt rá:

- Persze.. - nézett rám szomorkásan. - Mindennél jobban, és csak a legjobbat akarta nekem. Onnan gondolom, hogy a te apukád is..

- Ez a különbség köztünk. - fojtottam belé a szót. A mondatomra hitetlenkedve kezdte rázni a fejét, mire gyorsan folytattam mielőtt ő mondhatott volna bármit is. Azt akartam hogy tudja, hogy megértse és mellettem álljon. Ez az érzés pedig egyre növelte a gombócot a torkomban, de azért is folytattam. - Az apám nagyon szerette anyukámat, de ő belehalt a szülésembe... azért hogy én megszülessek, neki meg kellett halnia. - nem mertem ránézni, csak az utat figyeltem, ahogy szilveszterhez méltó zsibongás öleli fel a város központját. - Apa ezt sose tudta megbocsátani nekem. Elvisel mert muszáj... de nem szeret. - a szavak ridegen hagyták el a számat, és csak akkor vettem észre hogy újból remeg a kezem, amikor megéreztem ahogy Matt a szájához emeli és egy biztató puszit ad rá. Rá kaptam a tekintetem, és igyekeztem egyenletesen venni a levegőt. Most egy olyan dolgot osztottam meg vele, ami az életemnek hívott hatalmas titoknak egy jó nagy darabkája. 

- Sajnálom... - suttogta és átkarolva a vállaim közelebb húzott magához. Csupán ennyit mondott. Nem akart meggyőzni arról, hogy biztosan félreértem, nem biztatott azzal, hogy majd idővel jobb lesz, és nem kételkedett a szavaimban. Egyszerűen csak megértett, és azt hiszem ez hiányzott eddig az életemből. Egy személy, akiben teljesen megtudok bízni, mert képes megérteni az én összekuszált gondolataim.

Ahogy közeledünk a teremhez, egyre jobban nyugszom meg. Nincs még egy olyan hely a világon, ahol ennyire biztonságban érezhetem magam, ezért nem is köszönthetne jobb helyen a következő év. Kellemesen ritmusos zene fogadott minket ahogy beléptünk a bokszteremnek 'álcázott' bulizó helyre. Kicsit össze vissza volt feldíszítve, vagy talán a már a partizó fiatalság szedte szét a díszeket. Több nagyobb hangszoró volt a ring szélein, miközben bent a ringben egy srác játszott DJ-set. 

- El sem hiszem, hogy Nick ebbe belement.. - rázom a fejem és figyelem az itt edző fiatalságot, ahogy most bokszolás helyett táncolnak és együtt szórakoznak. Hogy itt mekkora romli lesz pár órán belül! 

- Pedig te aztán tudhatnád, hogy nekem lehetetlen ellenállni. - néz rám pajkosan és ölel magához. A közelsége, az érintése, a tekintete... mind annyira természetesen kellemes érzés, hogy szinte félelmetes. De valamit megígértem magamnak, amikor pár nappal ezelőtt eldöntöttük, hogy valóban elkezdünk járni. Még pedig azt, hogy nem engedem a félelmeimnek, hogy megfosszon valami olyantól, amiből talán valami jó is kisülhet. Így lehet az, hogy most itt vagyok és kockára teszem nem csak az életemet, de a szívemet is...

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy nem voltam, de sajnos meg volt rá az okom. Nem szeretném részletezni, valójában szerintem továbbra se lesz sok időm az írásra, de úgy érzem tartozok nektek annyival, hogy befejezem.

Nagyon hálás vagyok a támogatásotokért. Elképesztő, hogy egy másfél év távlatából ennyien válaszoltatok! Köszönöm!

Írás közben rájöttem, hogy mennyire elszoktam tőle, ez érezhető is ezen a fejezeten. De ígérem a többi egyre jobb lesz!

Köszönet: Blacky 💖

Ui.: Bocsánat, hogy ilyen későn rakom fel, de véletlenül privátban publikáltam a részt...