Kiütéses Szerelem

6. - Hazugságok hálójában

Két év telt el, azóta, hogy először beléptem az edzőterembe, és kerek egy hét amióta eldöntöttem nem megyek oda vissza többet. Jelenleg pedig ugyanazzal az idegességgel állok a bejárat előtt, mint első alkalommal. Valójában iszonyatos hiányérzetem volt minden egyes nap. Hiába futottam éjszakánként kétszer annyit, azt a kellemes biztonságérzetet, amit az ütésektől hangos, lepukkant épületben tapasztaltam egyszerűen képtelen voltam utolérni.

Félek a tényektől. Azok pedig rémisztő valóságossággal villódznak a szemem előtt. Nick az egyedüli, aki tudja...valójában nem a teljes igazságot, de tudja. A fia pedig az a személy, aki egyedül ismeri a valódi és a termi énemet. Tehetetlenség tör rám. Be kell mennem az idáig otthonomnak számító, jelenleg pedig vesztőhelyemnek érzett terembe. Be kell mennem, és az hogy most először ez nem nyújt megnyugvást a lelkemnek rémisztő.

Remegő kezekkel nyúlok a kilincsért, de mielőtt hozzáérhetnék dühösen csapom a combomhoz. Gyűlölöm ezt a kényszeres dolgot. Ahányszor adrenalin nélkül válok idegessé a bal kezem zavaró remegésbe kezd.

Ám mielőtt a másik kezemmel kinyithattam volna az ajtót, az magától kinyílt előttem. Először meglepődtem, majd észrevéve az ismerős nagydarabot előttem, a megszokott ridegséget öltöttem az arcomra.

- Rony! - biccentett mosolyogva és ellépet, hogy beengedjen a terembe. Értetlenül vontam össze a szemöldököm. Sosem ápoltam igazából semmilyen kapcsolatot Nicken kívül senkivel, úgy hogy meglepett a kedves gesztusa.

Óvatos léptekkel indultam meg, majd egy fejbólintással megköszöntem az udvariasságát. Belépve a kezemre újból rátört a remegés, ezért erősen az oldalamhoz szorítottam, hogy minél kevésbé legyen észrevehető. Azt hiszem azonban az elém táruló látványra a teljes pánik rám tört.

- Csak, hogy megjöttél! - Matt hatalmas lendülettel indult meg felém, miközben egy túlságosan kedves mosoly terült el az arcán. - Apa mondta, hogy ilyen későn jársz, de reméltem, hogy a kedvemért kivételt teszel. - mellém érve megcsapott tusfürdőjének illata, és csapzott haján látszódott, hogy nem rég jött ki a zuhany alól.

Nagyot nyeltem és felkészültem, hogy fejéhez vágom azt a monológot, amit egész nap alatt sikerült kigondolnom. De valahogy nem találtam azokat. Az összes magabiztosságom oda lett és a bizonytalanságomat dühben fejeztem ki.

- Miért kellett ide jönnöm? - sziszegtem mérgesen, ám erre ő csak felnevetett. Állandóan ezt csinálta, és ezzel még jobban felbőszített.

- Hát én honnan tudjam miért jöttél... - kacagott a hangja, majd szorosan mellém lépett. - Senki sem kényszerített. - kacsintott rám pimaszul. Az én kezeim pedig ökölbe szorultak. Hogyan volt képes rá én magam se értem, de mindig ki tudott hozni a jól ismert folyómedremből.

Még hogy nem kényszerített. Nagyon könnyen megfeledkezett arról, amit a folyosón a fülembe súgott. Hogy azt mondta kitálal? Hogy elárulja a legféltettebb titkomat? Hogy konkrétan megölet?

A szemöldököm ráncba szaladt, meg kell szabadulnom tőle... Beszélnem kell Nickel. Tudom, hogy ő nem ártana nekem, és talán képes lenne egy kis lelket verni a fiába, hogy hagyjon békén! Igen, ezt kell tennem, mert nem ugrálhatok mindig úgy, ahogy ő fütyül, csak mert neki ahhoz van kedve.

- Megfenyegettél... - mondtam rémisztő higgadtsággal. Bár az igaz, hogy ő egyáltalán nem ijedt meg tőle... Úgy karolta át a vállamat, mintha ez teljesen természetes lenne, miközben a ring felé kezdett el sétálni velem.

A vállamat néztem, ahogy összeért a bőrünk. Dilemmáztam, hogy söpörjem le csupán magamról az érintését, vagy fogjam meg és csavarjam hátra a karját. Nagyon csábító volt az utóbbi.

- Ne próbálj ellenkezni - a fülembe suttogott lehelete megborzongatott, és a szava ellenére reflexből akartam ellökni magamtól. Ő azonban erős szorítással válaszolt. - Mindenki úgy tudja, hogy nem csak iskolatársak, hanem nagyon jó barátok is vagyunk... és ezt úgy értem, hogy nagyon-nagyon jó barátok... - a pánik kezdett felkúszni a testemben és összeugrasztotta a gyomromat. Ez túl sok volt, amit képes voltam feldolgozni, főleg, hogy tudtam még korántsem mondott el mindent.

- Mit jelent, az hogy nagyon-nagyon jó barátok? - több év alatt sikerült egy, olyan képet kialakítanom mind az iskolában, mind a teremben, amivel képes voltam mind a két életemet távol tartani az otthoni eseményektől, és egymástól is. Miért érzem úgy, hogy ez a srác sikeresen belerondított a vagány, 'senkihez sem szólok, ezért te se szólj hozzám' stílusomba?

- A védelmemre szóljon, hogy gyerekkoromban is mindig mondták, hogy élénk a fantáziám... - vészesen közeledtünk a ring mellett ácsorgó, felénk vigyorgó társasághoz. A pánik a torkomat fojtogatta. Gyűlöltem azt, ha nem tudom irányítani az adott helyzetet. A gyerekkori énemre emlékeztet ez az érzés, amikor a legtöbb döntés nem a sajátod. Hogy kik legyenek a szüleid? Hogy milyen ruhát vegyél fel? Hogy ki legyen a gyámod? Hogy kapj-e verést...

- Amint megjött máris turbékolnak... - nevetett fel egy latino fiú, miközben vakítóan fehér fogaival barátságosan mosolygott- valójában rémisztően hatott. Már csak koromsötétség és egy zseblámpa világítása hiányzott az álla alól. - Hát ember, kifogtad a főnyereményt. - nézett végig rajtam én pedig zavartan próbáltam eltávolodni a fiútól. Mégis hogy tehette ezt? Komolyan képes volt azt mondani, hogy együtt vagyunk? Hát normális ez?

- Három hónap alatt képes voltál összejönni azzal a lánnyal, akit mi két éve csak távolból tudunk csodálni. - egy magas, izmos fiú elismerően bólogatott. - Haver, muszáj lesz órákat vennem tőled. - összecsapták a tenyerüket, miközben én a pániktól már lassan öklendeztem. Úgy beszéltek rólam, mintha trófea lennék, aminél már csak az a gondolat aggasztott jobban, hogy újabb hazugság került az életembe.

Attól függetlenül, hogy az életemet a hazugság cirkusza adta elő, én gyűlöltem azt. A nagyszüleim őszinteségre neveltek. Hogy ne féljek önmagam lenni, hogy a kegyes hazugság sem az igazság, és hogy az a valóban jó ember, aki mindig képes igazat mondani. Ebből is látszik, hogy milyen selejt vagyok, mert én erre képtelen vagyok.

Sosem felejtem el az első hazugságom. A nagyszüleim halála után volt félévvel. Már elmúltam hét, apa pedig az egyik görbe estéje után mikor hazajött, egyszerűen kilökött az ágyból és elkezdett verni. Rugdosva kiabálta, hogy gyilkos vagyok, és senkinek a szeretetét sem érdemlem meg...
Két nap múlva, amikor rájött, hogy nem hisztiből nem tudom mozgatni a karomat, elvitt az orvoshoz. Kiderült, hogy eltört. Az orvos egy kedves szőke hölgy volt. Apával beszélgetett, halottam, ahogy flörtöltek egymással, majd leült velem szembe egy vaskos férfi és miközben ők beszélgettek, elkezdte elkészíteni nekem a gipszet a karomra. Megkérdezte tőlem, hogy mi történt. Megértő szürke szemeit sosem felejtem el. Sokáig nem szólaltam meg. Nem mertem elmondani az igazat. Azt hazudtam, amit apa mondott. Felugrott rám a kutyánk és elestem - még jó, hogy nem volt kutyánk.

Abban a pillanatban tudtam, hogy a nagyi és a papi csalódottak lennének rám és már ők sem szeretnének. Onnantól kezdve pedig teljesen beszippantott a sérüléseket takaró hazugságok pamlaga. Most pedig itt egy újabb!

Sosem leszek képes olyan emberré válni, mint amilyennek a nagyszüleim neveltek.

- Amúgy bemutatkozok... - nyújtotta felém a latino srác a kezét. - Javier vagyok, de mindenki csak Javi-nak szólít. - megszorítottam a kezét, de én nem szándékoztam bemutatkozni neki. Sosem akartam senkivel kommunikálni a teremből. Ez egy olyan titok volt az életemben, amit sokkal többre tartottam, minthogy félredobjam felesleges emberi kapcsolatokért.

- Chris.. - kacsintott rám egy szőke srác,de már akkor tudtam, hogy el fogom felejteni. Túl sok név társult a már ismerős arcokhoz, és ezt nem igazán tudtam feldolgozni.

Viszont, amire nagyon vágytam - és őszintén szólva a megismerkedésünk elején egyáltalán nem gondoltam rá, hogy ilyen érzéseim lesznek - hogy kettesben legyek ezzel az idiótával, aki a derekamat fogva szorít magához. Bár a szándékaim korántsem voltak olyan romantikusak, azt számoltam hány ép csontja fog vajon maradni ez után az este után...