Kiütéses Szerelem

10. - Hiányoztál...

Lassan két hete kísért egy álom. Minden éjszaka visszatér és reggel úgy hagy el, hogy a légszomj kerülget és legalább annyira le vagyok izzadva, mintha egy maratont futottam volna le.

Egy igazi rémálom, ami az egyik legnagyobb félelmemen alapszik. És, hogy ki a főszereplő benne? Nem. Kivételesen most nem az apám. Helyette egy cinkos mosolyú, csillag szemekkel megáldott fiatal fiú. És hogy mivel kínoz mindegy egyes éjszakámon? A csókjával...

Ami pedig a legrosszabb, hogy napközben együtt ebédelek vele és a Tébolyult Társasággal, lefekvés előtt pedig a teremben játszom el vele a szerelmespárt és a hétfőnkénti közös vacsoráinkkor a boldog családot Nick előtt. Igazából csak erre tudom fogni. Biztosan csak ezek a szokatlan körülmények teszik, hogy róla álmodom. És ennek nem lehet semmilyen más jelentősége...

Elmélyülten turkálom az ételemet, miközben apámmal és Eloissal a közös étkezésünk miatt üljük körbe az asztalt. Általában ilyenkor nem szólalok meg, csupán némán tűröm a társaságukat.

A mostohámat azóta a bizonyos eset óta elviekben nem bántotta. Ám igazából csak úgy teszi, hogy ne tudjak róla. Egyre többször hallom az emeletről a veszekedésüket. Ezenkívül most is például egy maroknyomattal nézek szembe, ami a nő alkarján zöldül. Akármikor kérdezek rá ezekre a foltokra mindig elbagaterizálja őket, ami engem kezd egyre jobban feszélyezni.

Annyi mindent kellene tennem. Vállalnom kéne a felelősséget, hiszen miattam ilyen szörnyeteg az apám. Meg kellene mentenem ezt az ártatlan nőt attól akit a férjének hív. Ehelyett azonban jelenleg itt ülök és hagyom hogy normális családi képet játszuk el, majd az ablakon kisurranok, hogy egy lepukkant bokszteremben valakinek a barátnőjének a szerepében tetszelegjek.

Egy színdarab, erről szól az életem, és egyre kevésbé hiszem, hogy van bármi valódi is az énemben.

- Mikor kezdődik a téli szünet? - figyel rám árgus szemekkel az apám. Szemei sárgásbarnán villognak rám és gyűlölöm, hogy az enyémek megegyeznek az övével. A kérdését is csak azért tette fel, mert tudja rá a választ és le akar engem ellenőrizni.

- Jövőhét keddtől... - mondom sután, tekintetemet visszaejtve a tányéromra.

- És van valami terved? - kérdezi mosolygósan a felesége, én pedig gyanakodva emelem rájuk a szememet. Megrázom a fejem, mire a nő szemei felélénkülnek. - Apáddal megbeszéltük, hogy igazán megérdemelnél egy szabad estét. Nem akarod a barátaiddal tölteni a szilvesztert? - a férfi megfogja a párja kezét és olyan ördögi vigyort ereszt rám, hogy el fog az émelygés. - Nyugodtan beszéld meg velük, addig még úgyis van idő... - a szemeim köztük cikáznak és kezd már most balsejtelmem lenni ezzel az ajánloattal kapcsolatban.

- Ti is mentek valahova? - kérdezem rekedtes hangon. Rengeteg rémkép tör rám. Mi lehet a terve ezzel az egésszel az apámnak?

- Persze... - mondja a legnagyobb természetességgel a férfi és mosolyog össze mostohámmal. - Jó lenne elutazni valahova, de a legrosszabb esetben is elmegyünk a cégem bulijába - a mosolya és tekintete azt sugalta velem, hogy félnem kell ettől a naptól. Fenyeget. Némán és csupán úgy, hogy ketten értsük. De pontosan tudom miért teszi...

- Velünk úgyis unatkoznál, de az osztálytársaiddal biztosan jól érzed majd magad... - Elois tekintete ártatlan. Tudom, hogy ő ebben semmi kivetnivalót nem lát, sőt! Biztosan úgy látja ez fejlődés a kapcsolatunkban. De engem megtanított arra az élet, hogy minden jónak tűnő dolognak van valami hátulütője.

Zavarodottsággal mentem lefeküdni és ültem az ágyam szélén. Hallgatózni akartam, hátha eljut valami beszéd foszlány hozzám is. De helyette inkább intim pillanatok hallatszódtak át a falakon...

Nem akartam megvárni a végét, így anélkül ugrottam ki az ablakon, hogy megvártam volna, hogy elaludjanak. Túl zaklatott voltam most hozzá...

A kapucnit a fejembe húztam, mert a téli éjszaka csípős levegője rendesen bele tudott nyilalni a fülembe. A lábaim ütemesen csapódtak a talajra és automatikusan vittek a szokásos helyre. Egyedül a megérkezésem különbözött a hetekkel ezelőttinél.

Ahelyett, hogy csupán Elvis üdvözölne az ajtóban, most már Matt is hangosan köszönve von magához. Javi és Chris pedig állandó partnerként csüngnek rajtunk. Elveszett a csendes, magánakvaló kép, és mára már mindenkinek felszalad az ajka, ha meglát engem. Pedig én nem beszélek többet, mint előtte, mégis megközelíthetőbbnek látnak engem.

Amit viszont szerintem sosem fogok megszokni, az a fiú természetesnek tűnő érintései. Ahogy átölel, megpuszilja a homlokom vagy csak összekulcsolja az ujjainkat. A gyomromban pillangók éledeznek és egy megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába. Sokszor teljesen megfeledkezek magunkról, hogy valóban mi nem is alkotunk egy párt, de általában némely megszólalásával mindig emlékeztet, hogy csupán színjátékok a jeleneteink.

- Hiányoztál... - fúrja fejét a vállamba és most olyan furcsán cseng a hangja. Mintha valami történt volna vele... Talán ha lett volna elég önbizalmam megkérdezem tőle, ám valahogy nem tudtam rászánni magam, hogy kérdőre vonjam.

Elhúzódott tőlem és én némán tűrtem, hogy a szokásos padomra tereljen. Letérdelt velem szemben, és a megszokott módon cserélte le a cipőmet az edzőre. Mikor bekötötte azt, felemelte a fejét és rám mosolygott. Oldalra döntöttem a fejem... Láttam rajta, hogy valami nyomasztja, de túl gyáva voltam, hogy a válaszok után kutassak.

Az edzés az utóbbi időben megszokottan zajlott. Együtt melegítettünk be, majd tartotta nekem a zsákot, végül pedig az ütőkesztyűket felvéve tűrte, hogy őt gyepáljam. Mikor túl sokáig öltöttem magamra az elszánt tekintetemet, mindig képes volt valami olyat mondani, amivel mosolyt csalt az arcomra. Mikor pedig elérkezettnek láttam az időt, hogy távozzak és visszatérjek a félelmetes valóságba, kézen fogva vezetett a kijárat felé.

- Igazán nem kell ma hazakísérned.. - akartam megtorpanni. De neki már a másik kezén függött a boci méretű tarka kutya, jelezve nekem, hogy amúgy is ki kell mennie.

Felsóhajtottam és a nyakamba húztam a kapucnim. Valójában nem úgy készültem, hogy elviseljem a téli éjszakát. Hiszen ide fele futtában egyáltalán nem érzékelem a hideget, de így most, lassú léptekkel haladva szinte érzem ahogy átjárja és megfagyasztja a csontjaimat a levegő. Ezért volt olyan meglepő, amikor egy már felmelegített kardigánt érzek meg magam köré fonódni.

Értetlenül pislogok fel az előttem álló fiúra. Automatikusan akarom levenni és visszaaadni neki, de ő megakadályoz benne. -Miért nem öltözöl fel jobban? - nézz rám korholóan.

- Futás közben csak beleizzadnék.. - rántok vállat és akarom újból visszadni a felsőjét.

- Még mindig futva közlekedsz? - rázza meg a fejét. Bennem pedig újból előugrik az önvédelmi mechanizmus.

- Miért, gondod van vele? - válaszolok csípősen, és próbálom újból levetni a rám erőltetett felsőt.

Matt jóízűen felnevet, majd ahelyett, hogy engedné, hogy viszaadjam a kapucnis pulóverét hatalmas karjaival megölel- ezzel együtt lefogva a kezeimet is, hogy ne tudjak ellenkezni.

- Hogy te mindig bosszankodsz... - csóválja vigyorogva a fejét. Szemeim reflexszerűen forgattam meg. Még hogy én bosszantom állandóan a másikat! Akkor mit mondhatnánk róla?

- Talán mert mindig okot adsz rá? - fujtatok. - Szándékosan mindig olyan dolgokat csinálsz, ami feldühít engem és a legrosszabb, hogy ezt élvezed is, igaz? - hunyorogtam fel mérgesen. Az ő vigyora lassan egy kedves mosollyá törpült és átható tekintettel fürkészi az arcom.

Újból szólásra nyitottam a számat, hogy folytathassam a monológom, de mielőtt bármit is mondhattam volna, ajkai váratlanul lecsaptak az enyémekre. Döbbenten dermedtem meg és éreztem bizsergető csókjának hatását. Hirtelen megfordult velem a világ, és meglepődve érzékeltem, hogy most ébren álmodom meg azt a jelenetet, ami hetek óta kísért...