Kiütéses Szerelem

17. - Kinek a hibája?

Fertőtlenítő szag volt, amit gyűlöltem. Sajnos az elmúlt évek során elég sokszor sikerült ezek között a fehér falak között várakoznom. Mondjuk általában nem az apámon múlott, hogy elkerülök-e orvoshoz, és valójában most sem... 

- Elmondod végre mi történt a kezeddel? - oldalra fordítva a fejem Matt égbolt sötét szempárja az enyémeket kutatta. Szólásra nyitottam a számat, de közbevágott: - És ne merd még egyszer, azt mondani, hogy semmi! - figyelmeztetett, mire megforgattam a szemeim. Muszáj úgy viselkednie, mintha egy olyan személy lenne az életemben, akinek joga van kötelességre vonni engem? 

- Nem mindegy neked? - grimaszoltam idegesen. Kezdett egyre jobban bosszantani a 'minden lében kanál' stílusa. 

- Rony.. ez komoly. - kényszerített, hogy újból rá nézzek. - Valaki zaklat téged? - döbbenten próbáltam kibújni erős tartásából. 

- Úristen, dehogy! - ráztam a fejem, és játszottam a teljes megrökönyödést, miközben a lelkemből egy újabb darabka tört le, az újabb hazugság kimondásával. Kutató tekintete és kezei, amik a vállamon nyugodtak, azonban azt sejtették, nem voltam elég meggyőző. - Ha annyira tudni akarod, akkor elmondom, hogy miattad történt az egész. - nagyot nyeltem a mondat után, és éreztem, hogy a lüktetés visszatér a fájó karomba. 

- Miattam? - engedte le a kezeit és nézett rám hatalmasra tágult szemekkel.

- Igen, miattad! - mondtam határozottabban és éreztem, hogy ezzel megfogtam őt. - Mivel tegnap megint fenyegetőztél, este elakartam szökni a terembe, de... - egy pillanatra haboztam, majd mély levegőt vettem. Essünk túl rajta. - Kiestem az ablakon, ezért zúzódott meg a karom. - elkaptam róla a tekintetem és hátradőlve a kényelmetlen székben próbáltam teljesen kizárni a jelenlétét. Annyit hazudtam már, azóta a bizonyos eset óta, most mégis sokkal fájdalmasabban és hamisabban csengett az egész. Igazából már a gondolatra gyötört a bűntudat és most, hogy kimondtam elmondhatatlanul utálatosnak érzem magam. 

- Komolyan? - aggodalmasan csengett a hangja. - Én meg azt hittem.. közben meg.. basszus. Bocs. - mély levegőt vett én pedig behunytam a szemeim. - De azt remélem tudod, hogy én nem akartam, hogy bármi hasonló történjen veled.. - felsóhajtott és tudtam, hogy tovább szeretné folytatni a magyarázkodást. Nem akartam hallani. Habár pár órával ezelőtt én is őt hibáztattam, már korán sem akartam, hogy most magát hibáztassa ezért. Mert erről nem ő tehet.. egyedül az én hibám, hogy az apám ilyen emberré vált.

- Persze, tudom. - szakítottam félbe. - Annyira azért ismerlek, hogy tudom, hogy te senkinek sem akarnál rosszat. - a mondatom végére rá pillantottam, de barátságos mosolya azonnal zavarba hozott, így újból a fehér falat bámultam. 

- Örülök, hogy így gondolod. - hangja mosolygott és valamiért már erre a gondolatra zavarba jöttem. - De ezek után mindenképp kárpótolnom kell téged valamivel. 

- Felesleges. -  vágtam rá azonnal. - Ez is elég, hogy...

- Veronica Devon. - vágott közbe a nővér, aki az én nevemet kiáltotta ki következő páciensnek. Reflexből fel pattantam, igaz, hogy egy kicsit megszédültem a sietségemben, de a fiú készségesen tartott a derekamnál fogva.

- Maradj itt! - néztem rá fenyegetően. - Egyedül is megoldom. - mondtam hanyagul, de ő csak a fejét rázta.

- Be megyek veled. - erősködött és követett szorosan. 

Dühösen fújtattam és a többi beteg jelenléte miatt nem kezdtem csak el vele veszekedni. Így is elég furcsán néznek rám már a helyi kórházban, szerintem az lenne számukra a meglepő, ha pár hónapon belül nem látnának engem újból. Valójában szerintem sokan sejtik, hogy mi zajlik velem, de soha egy orvos sem kérdezett volna rá. De ha rákérdeztek volna sem mondtam volna meg az igazat. Azt már gyerekkoromban megtanultam, hogy azzal csak magamnak ártanék...

- O-hó... - nézett  azonnal a karomra az orvos. - Azt hiszem felesleges megkérdeznem, hogy mi a panasza. Mit csinált magával kisasszony?- nevetett fel kellemesen az idősödő férfi, miközben az én karomban megint kezdett újra éledni a fájdalom. Valószínűleg a reggeli fájdalomcsillapítónak most kezd szűnni a hatása. Viszont ez egyáltalán nem látszódott rajtam. Azonnal átváltottam a színészi szerepembe.

- Ráestem a karomra. Azt hittem szuperhős vagyok és ki tudok gond nélkül mászni az ablakon. - halkan felnevettem, majd a sérülésemre mutattam. - De sajnos nem jött össze. - hangom igazán jól megjátszott természetességgel hatott. Így mind az orvos, mind az asszisztense kedvesen mosolygott rám.

Elvették az irataimat, majd leültem a betegágyra. Matt kissé idegesen ácsorgott felettem. Szerintem maga sem tudta mit is keres itt valójában.

- Mikor történt? - lépett mellém az orvos, majd kezdte el vizsgálni a sérült kezemet.

- Tegnap este.

- Inkább meg se kérdezem miért akart este kimászni az ablakon. - a bajsza alatt mosolygott és lopva a mögöttem ácsorgóra pillantott. - Bár biztosan jobb lett volna azonnal kórházba menni vele...

Kérdezett még egy két dolgot, óvatosan megvizsgált, majd hosszas hümmögések közepette diktált pár latin mondatot a számítógép mögött ülő gömbölyded nőnek. 

- Valószínűleg törés vagy repedés. Csinálunk egy röntgenképet, hogy műtét szükséges-e. - szavai hiába hatottak barátságosan, azok jelentése megfagyasztotta bennem az ütőt.

- Műtét? És akkor be kell gipszelni? - kérdeztem vissza azonnal. Az arcom, amiből kifutott a vér megnevettette az idősödő orvos, miközben bennem kezdett újból erőt kapni a pánik.

- Nagy valószínűség szerint igen. De nyugi nem fáj az annyira! - egy-két utasítással még ellátott, hogy hova kell még elmennem, de én valójában már teljesen biztos voltam abban, hogy feleslegesen magyarázza azt el nekem. 

Kissé letaglózva léptem ki a folyosóra. Hogy a fenébe nem gondoltam rá! A francba! Egyáltalán nem szabadott volna engednem, hogy ide rángasson ez a fiú. Most hogy mászok majd ki ebből? 

- Hé, Rony! - lépett utánam Matt nevetve. - A röntgen a másik irányba van! - mondta kedves mosollyal ajkain, de én csak a fejem ráztam.

- Nem mehetek el oda... és vissza se mehetek... - mondtam, és szentül reméltem, hogy ez elég lesz arra, hogy meggyőzzem őt. 

- Miről beszélsz? - értetlenkedett, én pedig jobbnak láttam nem reagálni erre a kérdésre, helyette csak bőszen lépdeltem a kijárat felé. Nem kaphatok gipszet és benn sem maradhatok. Akkor apa rájön, hogy hol voltam. Az engedélye nélkül ki se tehetném a házból a lábam egy újságért, nem hogy pont egy általa okozott sérülést kezeltessek! Azt fogja hinni, hogy beköptem... újból nekem fog esni. A francba is, először elég lenne kilábalni a tegnapi veréséből! - Rony! - szólt erélyesebben a fiú és ragadta meg a remegő bal kezemet. - Nem mehetsz így el! Még nem kaptad meg a rögzítést a kezedre! És mi van ha műteni kell? - értetlenül vonta össze a szemöldökét, homlokán ráncba szaladtak az idegesség vonásai. 

- Nem! - ellenkeztem azonnal. - Ha benn tartanak vagy gipszet kapok, akkor apa azonnal rájön mindenre! - ráztam a fejem és próbáltam szabadulni a szorításától. 

- Mert szerinted ez nem fog szemet szúrni neki? - kérdezte egy kicsit ingerültebben Matt, miközben a bedagadt és bekékül kezemre mutatott. 

Hogy? Mondja meg nekem valaki, hogy magyarázhatnám el neki? Hogy érthetném meg vele, hogy az én apám előbb látna elvérezni mint, hogy egyszer is engedetlen legyek vele?  Hogyan mondhatnám el neki, hogy apám jobban örül a szenvedésemnek? Hogy? Hogy magyarázzam ezt el anélkül, hogy igazat mondanék és életben maradnék...?