Kiütéses Szerelem

13. - A vita

Karba tett kezekkek meredtem az előttem állóra. Rohadt dühös voltam, miközben belül a pánik kerülgetett. Hiába akartam azonnal kitessékelni, céltudatosan vágtatott be a konyhába.

- Megmondanád, mégis hogy vagy képes berontani másnak a házába? - mondtam tagoltan, sőt inkább kiabáltam. Ezzel egy olyan magánszférát lépett át, amivel komoly veszélybe sodort. Mégis mit képzel magáról?

- Nem. - fordult felém, amitől meghőköltem, mert szemei izzotak a dühtől. - Most egyáltalán nem neked van okod a haragra! - mondta visszatartott kiáltással. - Egy hete konkrétan menekülsz előlem és képtelen vagy megbeszélni velem a rohadt problémádat! - idegesen gesztikulált miközben felém közeledett. A torkomban gombóc keletkezett és a bal kezem remegésbe kezdett. Mit vár tőlem? És egyáltalán miért hiszi azt, hogy bármiféle kötelezettségem van az irányába? Hiszen ez csak egy idióta színjáték volt! - Oké, túlzásba estem. Rendben felfogtam, de ezért miért kell büntetned engem és magadat is? - hangja fokozatosan lágyult el, én pedig rájöttem, hogy a kedves arcjátéka sokkal ijesztőbb számomra, mint a dühös énje. - Miért nem jössz a terembe? Huh? Miattam? Ha én vagyok az oka, csak szólj és többet nem leszek ott esténként... - egy fájdalmas sóhaj hagyta el ajkait miközben arca szinte már az enyémet súrolta. Ajkaim észrevétlenül nyíltak el, és szemeimmel értetlenül pislogtam fel rá. Hogy csöppent ez a fiú az életembe?

- Jobb, ha mész... - mondtam rekedtes hangon, és próbáltam elvenni a tekintetem a bűvös sötét szempárjáról, de mintha fogjul ejtettek volna. Képtelen voltam rá.

- Ne csináld, oké? - szűkítette össze a szemeit. - Ne akarj megszabadulni tőlem, mert úgysem tudsz. - olyan közel lépett hozzám, hogy reflexből akartam eltávolodni tőle, de megragadva a karjaimat tartott vissza. - Nem tudom mitől félsz, de biztosíthatlak, hogy miattam semmi okod az aggodalomra. - nagyot nyeltem, ahogy arca vészesen közeledett hozzám, miközben bugó hangja annyira eltompult a fülemben, hogy a felét sem értettem meg.

A jelenet a múltkori csókunkra emlékeztetett. Azzal a kivétellel, hogy most a konyhánkban vagyunk, és bármikor megeshet, hogy a mostohám vagy apám hamarabb szándékozik hazajönni...

A francba! Megráztam a fejem és a kezeimet a mellkasára helyezve feszítettem el magam tőle.

- Eressz! - mondtam kicsit kétségbeesett hangon, mire azonnal megköszörültem a torkomat. - Engedj el vagy úgy tökön rúglak, hogy még az unokád is megérzi! - fészkelődve próbáltam enyhíteni az ölelésén. Erőssen frusztrált a közelsége. Csípős megszólalásomra hangosan felnevetett és szabadjára engedett. Na ezzel már emlékeztett engem az eredeti Matthew Reynolds-ra.

- Gyere edzeni! - utasított vigyorogva, miközben a pultnak dőlt a hátával.

- Nem akarok! - fontam össze a mellkasomnál a karjaimat, hangom olyan durcás volt, hogy még én is meglepődtem magamon.

- Biztos? - vonta fel pajkos mosollyal szemöldökét. - Apudék biztos, hogy örülnének, ha megtudnák, hogy évek óta az ablakon szöksz ki minden éjszaka... - lopva közeledett felém, miközben én a remegő kezemet próbáltam elrejteni.

- Múlt idő. - javítottam ki és kerültem ki, hogy a pult másik oldalára menjek. Messze tőle. - Már nem...

- És ezt, hogy bizonyítod be? - fordult felém és nézett rám fennhéjázó tekintettel.

- És te hogy bizonyítod be? - kérdeztem vissza éles hangon, miközben a bensőm tombolt a félelemtől. Nem akartam ijedtnek tűnni, de sajnos ez a fiú rátapintott az egyetlen gyenge pontomra...

- Megnézzük melyikünknek hisznek...? - kihívóan felhúzta az egyik szemöldökét, bennem pedig buzogott a pánik és a düh furcsa keveréke.

- Tegyél, amit akarsz... engem többé nem fogsz bábuként rángatni! - émelyegni kezdtem, miután kimondtam ezeket a szavakat. Valójában fogalmam sincs mi a helyes döntés, de nem merek még egyszer belemenni a hülye kis játékába. Ezenkívül már csupán az újbóli jelenlétével összezavart és felbolygatta az idáig normális ütemben pulzáló szívemet.

- Oké. - ördögi vigyora elterült az arcán, majd leülve a bárszékre nézett át a pult én felőlemi oldalára.

- Mit csinálsz? - förmedtem rá haragosan és indultam meg felé. - Állj fel és tűnj innen! - szóltam erélyesen és kezdtem felfelé rángatni az ülésből.

- Dehogy megyek! - tartotta vissza magát az erőlködésemnek. - Megvárom apádékat, hogy eldöntsék kinek hisznek! - láthatóan jót mulatott azon, ahogy én megpróbálom felállítani. Kezdett bennem még nagyobbra nőni a düh és a pánik. Ez valóban meg akarja őket várni? Hát normális ez?

- Nem! - kiáltottam el magam és rángattam tovább a karját. Egy kisebb pánik roham kezdett eluralkodni rajtam. Most mit tegyek? Üssem meg? Csapjak hiszti rohamot? Vagy meneküljek ki és utánam jön? De mi lesz ha apa haza jön én nem leszek itthon és a ház se lesz kész?

A hisztérikus rángatásomat váratlanul megállította. Elkapta a karjaimat és magához rántva próbált lehiggasztani.

- Miért hiszed azt az első pillanattól, hogy képes lennék neked ártani? - komoly arckifejezése meghökkentett. Feleszmélve a kábulatomból elakartam távolodni tőle, mert az érintésére a szívem hihetetlen dörömbölésbe kezdett. - Miért akarsz minden áron rossznak beállítani? - egy kicsit erélyesebben mondta, arckifejezése azonban ugyanolyan lágy maradt.

Feszélyesezzeten fészkelődtem az ölelésében. Nem értettem a szavait, és valójában az egész látogatását sem értettem.

- Nem én teszlek rosszá... - hangom rekedtesen hangzott, de nem volt bennem annyi erő, hogy megköszörüljem a torkom. - Te akarsz ártani nekem állandóan... - egyre gyengébbnek éreztem magam a karjai között és hirtelen eszembe se jutott min kezdtünk el veszekedni. Mégis mi történik velem? Miért hozza ki belőlem ez a fiú állandóan a gyenge jellemet?

Nem tudtam mit válaszolhatnék a kérdéseire ezért összezavarodott tekintettel néztem égbolt sötét szemeibe. A fiú ajkait egy fájdalmas sóhaj hagyta el, amiért nekem akaratlanul a szájára siklott a tekintetem. Újból éreztem a csókjának ízét, és hiába jutott eszembe a keserű utóíze, az az emlék valahogy eltompult bennem.

Arca vészesen közeledni kezdett hozzám, miközben érthetetlen módon teljesen eltompult az érzékem, hogy eltávolodjak tőle. Mint az a bizonyos bábu, amiről nemrég jelentettem ki, hogy nem akarok lenni, úgy olvadtam bele a karjainak szorításába.

Azt hittem elkövetem életem következő nagy hibáját, de aztán kiderült, hogy már elkövettem.

Egy puffanást zavarta meg a meghitt pillanatunkat, mire mind a ketten riadtan reppentünk szét. Miközben reflexből löktem el magamtól a fiút a hang irányába kaptam a fejemet és a látványra lepergett előttem az egész életem.

Mostohám tátott szájjal meredt ránk, miközben a bevásárló szatyrai - amik jelezték nekünk a megjövetelét - a padlón hevertek. Kettőnk közt kapkodta a tekintetét, míg szerintem a teljes döbbenet lett úrrá rajta. Rajtam pedig a pánik...

Minden vér kifutott az arcomból, és Mattra pillantva most először láttam rajta is zavartságot.

Legszívesebben kitört volna belőlem egy düh roham. Tudtam, hogy ez fog történni, és még sem voltam képes ellene tenni... és most mégis csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz a tetteimnek a következménye.

Mi lesz ezután? Hogyan magyarázom azt ki, hogy egy idegen fiú ölelgetett a saját konyhánkban? És mi lesz ha apa megtudja? Végem...

Kérlek ne haragudjatok a késésért, de nem voltam itthon a hétvégén és sajnos nem volt előre megírva ez a rész, így csak most tudtam befejezni.
Köszönöm a türelmeteket! ❤