Kiütéses Szerelem

29. - Szánakozó tekintetek

Történelem órán ültem. A füzetembe rajzolgattam, miközben hallgattam Mr. Hught meséjét. Pár napja tértem vissza az iskolába... azt hiszem sokkal rosszabbul érzem így magam. Idáig csak egy szürke kisegér voltam, akiről mindenki tudta, hogy nem érdemes belekötni, mert veszett. De most mindenki sajnálkozó tekintettel méreget, összesúgnak a hátam mögött és megosztják a legújabb pletykákat rólam. Gyűlölöm! Nem akarom, hogy velem foglalkozzanak...

- Miss Devon elmondaná nekünk mit mondtam az előző öt percben? - nem néztem fel a füzetemből, és nem különösebben zavart a tanárom kérdése. Ő ugyanolyan bunkó volt velem, mint idáig, és ez iszonyatos biztonsággal nyújtott el. Ha ő kedves lenne hozzám, akkor már biztosan egy más világban lennék..

Nem feleltem, ahogy idáig sose feleltem, pedig tudtam a választ.

- Miss Devon, megtisztelne engem a figyelmével? - ingerült hangon szólt rám újból, miközben a laptopját maga elé vette. Nem szándékoztam válaszolni, hiszen sose feleltem szóban, de ekkor halk suttogást hallottam meg, amit a tanár felé szántak.

- Tanárúr.. - súgott az első padban lévő lány. - Kicsit még zizi szegény, ne bántsa.. - biztosan jó szándék vezérelte az osztálytársam, de meghallva ezt, a többiek kuncogásba kezdtek bele.

Felpillantottam és körbe néztem. Sosem voltam 'zizi', a cselekedeteim tudatosak voltak, hogy elkerüljek minden kontaktot. Minden gyerek körülöttem vigyorgott, és még a tanár szája is majdnem felszaladt. Valóban ezt gondolják rólam? Hirtelen rám tört valami, hogy letöröljem róluk a mosolyt.

- Amennyiben nem felel, egyest kell adnom órai munkára! - a tanár visszanyerte lélekjelenlétét és a laptopját katintgatva kereste a nevemet.

- Maga azt mondta Bonaparte Napoleont a waterlooi csata után Szent Ilona szigetére száműzték, ahol 1821. május 5-én meghalt gyomorrákban. Ez viszont nem helytálló információ. Hiszen arzénmérgezésben halt meg, amit valószínűleg fokozatosan adagoltak neki. - merőn bámultam a tanárra, aki megszólalásomra lejjebb tolta az orrán a szemüvegét.

- Érdekes megközelítés.. de csupán feltételezés - a laptopját arrébb tolta és érdeklődve meredt rám. - Mivel tudná bizonyítani az állítását? - nem tudtam eldönteni, hogy valóban kíváncsi a válaszra, vagy csak leckéztetni szeretne...

- Mivel Ön se adott még bizonyítékot azon kívül, hogy benne van a könyvben nem érzem relevánsnak, hogy Ön ennek ellenére kérjen tőlem... - a szemkontaktust folyamatosan tartottam vele. A férfi elismerően bólintott, miközben hallottam, hogy az osztálytársaim újból összesúgtak. Le akartam lépni innen.. mikor csöngetnek már végre ki?

Mintha csak a gondolataimban olvasna valaki, szólalt meg az óra végét jelző hang. Automatikusan pakoltam össze a cuccaim, a lehető leggyorsabban kint akartam lenni a folyosón. Ám ahogy a zsákot a hátamra kaptam és elindultam az ajtó felé, a tanárom erélyes hangját hallottam meg. A nevemet kiáltotta és gondolom arra várt, hogy visszalépjek a küszöbről. Behunytam a szemeim és a lehető legkelletlenebbül indultam az asztala felé.

- Miss Devon.. Veronica.. - halkan beszélt hozzám, pedig már senki nem volt a teremben. - Szeretném ha a tudásához mérten lenne aktív az óráimon - felnézett rám, ahogy hátradőlt a székében. Megvetően végignéztem rajta... első napoktól utáltuk egymást. Hiszen apámmal mindig is egészen jó viszonyt ápolt..

- Utálom a törit... - fintorogtam, és nagyon ajánlottam, hogy nem emiatt fosztott meg a kijutástól.

- Nem kell hazudni.. - rázta a fejét. A tekintete olyan volt, mintha egy kisgyerekhez beszélt volna, ez pedig teljesen összezavart. - A dolgozatai hibátlanok, a kifejtős feladatokból pedig látszódik melyik téma érdekli és melyik kevésbé... és mit ne mondjak több az ami érdekli, mint ami nem... - nagyot nyelek. Rohadtul nem érdekel mire akar kilyukadni ez az ember. Sosem gondoltam többet az iskoláról, mint egy szükségtelen rosszat, és nem most kezdem majd a véleményem megváltoztatni... - Gondolkodott már a tovább tanuláson? Még nem késő beadni a jelentkézést néhány egyetemre... - a kezem ökölbe szorult és most jött el az a pillanat, amikor úgy éreztem eleget hallgattam. Sarkon fordultam és kimentem a teremből. Mi van itt? Megszállta valami szent ezt az embert? Mire fel kedveskedik velem? Hol volt akkor, amikor szükségem lett volna valakire aki célt ad nekem? Megmondom hol! Örömmel végignézte, ahogy büntetést kapok, vagy épp ő jutalmazott meg szaktanárival, csak azért mert tudta, hogy ennek apám nem fog örülni! Most meg játsza azt, hogy ő a javamat akarja! Na persze...

Indulatosan trappoltam a  folyosón, miközben az elmémben rengeteg dühös gondolat fogalmazódott meg. Még lenne két órám, de valahogy nagyon csábított a kijutást jelentő hatalmas lengőajtó. Majd azt mondom rosszul érzem magam, amennyire sajnálkoznak felettem mostanában, simán be is vennék...

Egy váratlan érintés zökkentett ki az elmém zűrzavaros gondolataiból. Hátrakaptam a fejem és értetlenül meredtem a megakadalyázómra.

- Matt vagy két szünet óta keres... - a szőkeség érdeklődve döntötte oldalra a fejét, miközben az arcomat tanulmányozta. Felsóhajtottam. Sajnos egyre jobban kezdtem bírni Lil-t, és egyre kevésbé zavarta őt a bunkóságom. Akkor meg felesleges úgy viselkednem vele...

- Nem bujkálok előle, ha erre akarsz célozni.. - lágyan lefejtettem a karomról az ujjait.

- Valamiért mégse talált téged... - összeszűkítette a szemeit úgy vizslatott engem.

- Ne akarj mindent megfejteni, szöszi.. mert úgyse tudsz! - grimaszoltam, majd intettem a fejemmel, hogy mutassa merre van az én hős szerelmesem. Elkezdtem követni őt, és habár nagyon csábított a kijáratot jelentő ajtó, a barátom biztonságot jelentő ölelésére sokkal jobban vágytam.

Ahogy megláttam az ebédlő előtt ácsorogni a többiekkel, jöttem rá, hogy a nagy szünet kellős közepén vagyunk és egész végig rám, vagyis inkább ránk vártak. Gyűlölöm, ha felesleges célkeresztbe kerülök...

- Bocs.. egy kis dugó volt a folyosón.. - forgatja a szemét a szőkeség, majd int is, hogy induljunk meg a kajáldába.

Matt arca ragyog, ahogy meglát és üdvözlő csókja közben átkarolja a derekam.

- Hiányoztál... - suttogja a fülembe én pedig tudatlanul mosolyodok el. Még szokom a szerelem érzését.

A Tébolyult Társaság közegében megnyugszom. Az összes eddig nyomasztó gondolatom, mintha most köddé vált volna. Mosolyogva nézem a szerelmem kezét, ahogy az enyémet szorítja. Az utóbbi napokban egyre többet gondolkodok rajtunk. Nem tudom mi lenne az igazán jó nekünk. Egyre bizonytalanabb vagyok...

Minden vágyam, hogy emellett a fiú mellett legyek minden percben. Szeretem. Őszintén szeretem. Ebből kifolyólag néha úgy érzem jobb lenne, ha elengedném a kezét... Önző lennék, ha megfosztanám azoktól a lehetőségektől, amiket nélkülem kaphat. De ha belegondolok abba, hogy nem találkozunk mindennap, akkor rám tör a sírhatnék...

Ezzel a keserű utóérzéssel töltöttem el a nap hátralévő részét, és egész hazaúton ezen kattogtam. Matt érezte a bizonytalanságom, de nem kérdezett semmit, csupán fogta a kezemet és igyekezett elterelni a figyelmemet.

Ahogy beléptünk a boxterembe szokatlan csendesség fogadott minket. Egy-két személy edzett magabán, viszont a szokásos csoportok hiányoztak.

- Hol van Nick? - néztem körbe a hatalmas helyiségben.

- Nem tudom - rántott vállat a fiú, majd az emelet felé bökött a fejével.  -  Biztos fenn van a lakásban.. gyere, nézzük meg! - szó nélkül követtem fel a lépcsőn. Semmit sem sejtettem, csupán akkor taglózódtam le, amikor felérve egy ismerős női alak állt a nappaliban. Meggyötört testén kedves mosoly függött és örömmel tárta szét a karjait, ahogy meglátott engem.

Mostohám jelenléte teljesen ledöbbentett. Nem tudtam eldönteni, hogy most örüljek, vagy sírjak... ezek szerint most eldől az, amin egész nap rágódtam? Félek...

Szörnyű vagyok.
Ne haragudjatok, hogy ennyit késett ez a rész. Nem sok időm volt annak idején írni, aztán pedig valahogy iszonyat nehezen rázódtam vissza a történeteim lelkivilágába.
Úgy érzem mostanra sikerült lélekben is jelen lennem, és egy olyan résszel visszatérni, ami méltó hozzátok.

A történetből már nincs sok hátra, de már minden részét megírtam, ezért most már garantálni tudom, hogy egy héten belül végigolvashatjátok Rony és Matt meséjét.
Blacky ♡