Kiütéses Szerelem

30. - Döntés

- Veronica! - a törékeny nő tárt karokkal lépett felém, én pedig megesetten estem a karjaiba. Úgy szorítottam magamhoz, mintha az elengedésével örökre eltűnne mellőlem.

Időbe telt mire csillapodni tudtak bennem az érzések és nyugodtan tudtam ülni a kanapén, miközben mellette ültem és a kezét fogtam.

Elég hosszú idő telt el, hogy újra láthattam és amikor utoljára találkoztunk korántsem nézett ki valami jól... De mostanra a karikák szinte teljesen eltüntek a szemei alól, az arcán látszódott, hogy egy pár kiló is felszaladt rá, ami igazán előnyösen állt neki. A szemei.. azok pedig úgy csillogtak a boldogságtól, ahogy talán én még soha sem láttam.

- Hogy vagy? - kérdeztem tőle már vagy hatodjára az elmúlt percekben...

- Jól vagyok... - nevetett. Olyan jó volt hallani ezt... - Nézz rám, látnod kell, hogy jól vagyok - a mosolya engem is mosolyra késztetett.

- Igen, látom. - mondtam sután, és habár tényleg láttam valamiért még mindig bennem volt a késztetés, hogy újból rákérdezzek.

- De te hogy vagy? Annyira hiányoztál! Olyan jó újból látni... - az a csodálat, ami a hangjában volt igazán jól esett a szívemnek. Nekem is hiányzott.. de nem mozdult az ajkam, hogy ezt ki is mondjam neki.

- Én is jól vagyok... - válaszoltam inkább.

Az a fiatalasszony, aki pár héttel ezelőtt volt eltűnt, helyette a mostohám azt az oldalát láttata velem, amit az apámmal való kapcsolata alatt csak ritkán láthattam. A nő ragyogott. Ragyogott a szabadságtól. Rengeteget beszélt, mindent elmesélt, és habár kérdezgetett is, én csak kurtán válaszolgattam.

Ahogy hallgattam a hangját átpásztáztam a szobát. Matt velem szemben ült a fotel karjáfán, amiben pedig az apja ült. Világi bölcsesség ült az arcán, és amikor összetalálkozott a tekintetünk elmosolyodott. Nagyot dobbant a szívem. Belegondoltam abba, miért is van most itt Elois. Ma döntés születik. Kiderül hol folytatjuk tovább az életünket, hogy el kell e engednem a két legfontosabb személyt az életemből és ha igen melyiket?

A mostohámra néztem, ahogy George bácsikájával egy közös sztorit mesélnek. Nevetve.

Ahogy hallgattam a csacsogását döntést hoztam. Fájdalmas, de a lehető legjobb döntést.

Mire végre lett egy kis lehetőségünk kettesben beszélni a szobámban, addigra pontosan tudtam mit kell tennem.

- Annyira büszke vagyok rád! - szorította meg bátorítólag a kezemet a nő. - Ha te nem vagy... valószínűleg... akkor én..

- Akkor neked soha nem kellett volna ezt átélned! - mosolyogtam rá fanyarul.

- Micsoda? Hogy mondhatsz ilyet? Nélküled valószínűleg már nem is élnék! - hülledezett, és most én szorítottam meg az ujjait. Kedves volt, hogy bátorítani próbált.

- Elois... ha én nem születek meg, akkor anyám nem halt volna meg... és akkor.. - enyhén elcsuklott a hangom, mire gyorsan megköszörültem. - Akkor apa nem vált volna ilyen szörnyeteggé! - mondtam határozottan, és eldöntöttem, hogy többet nem fogok emiatt bűntudatot érezni. Attól nem változtatom meg a helyzetet sajnos...

- Veronica! - rázta meg a fejét a nevelőm. - Te azt hiszed miattad lett ilyen az apád? - kérdezte korholóan, mire a szemeim forgattam.

- Nem hiszem, hanem tudom! Az apám elég sokszor a tudtomra adta... - sóhajtottam. Nem néztem a szemébe, igazából az egész témát el akartam kerülni.

- Az apád... - fújtatott dühösen a nő. - Szögezzük le, hogy ő nem volt az igazság mintaképe... Sokáig hittem én is azt, hogy miattam ilyen Fred, azt hittem majd megváltozik.. de... nézz rám Veronica.. - gyengéd hangjára sután felnéztem. - Az apád saját döntése volt, hogy ilyen ember lesz. Nem lett volna muszáj.. de ő a könnyebb utat választotta és mindig másokat okolt a hibáiért, ahelyett, hogy változtatott volna rajtuk.. - mélyen a szemembe nézett, és éreztem nagy kő esett le a szívéről, hogy hangosan mondhatja ki ezeket a szavakat. - Az anyukád nem miattad halt meg, váratlan komplikáció történt. Az apád pedig nem miattad vált ilyenné, sajnos ő alapból egy ilyen gyenge jellem... - elhittem. Arra gondoltam nehezebb lesz. De nem. Minden egyes szavát elhittem, és emiatt egy megmagyarázhatatlan nyugalom szállt meg. Miközben a korábban meghozott döntésemben még biztosabb lettem.

- Elmegyek veled. - mondtam azt a két szót, amit órák óta érlelek magamban.

- Tessék? - kérdezett vissza értetlenül.

- Elmegyek veled George bácsiékhoz. - a mondatomra egy gyors mosoly szaladt át az arcán, majd el is tűnt.

- Biztos vagy benne? Tudod... én meg... pont azon gondolkodtam, hogy maradok itt veled. - a határtalan önzetlensége megmelengetett. Tudtam, hogy képes lenne értem megtenni, de azt éreztem, hogy nem ez lenne a helyes döntés.

- Menjünk el George bácsiékhoz - ismételtem meg magam. - Úgyis csak fél év van már csak az iskolából...

- Pont ez az! Azt a fél évet már kibírjuk itt.. - paskolta meg a kezem. - Látom mennyire jól megvagytok Mattel. Már az első perctől kedveltem azt a gyereket... - a vigyora átragadt rám is, és eszembe jutatta az első találkozásukat. Hát igen.. emlékezetes volt.

- Én is kedvelem...

- Csak kedveled? - kérdezte kíváncsian, mire felnéztem rá és egy csöppnyi szünet után válaszoltam.

- Szeretem őt. Sose gondoltam volna, de szerelmes vagyok belé. - mosolygott miközben színt vallottam, és hevesen bólogatott.

- Látod? Ezért kell itt maradnunk...

- Nem. - vágtam közbe. - Ezért kell elmennünk!

Már csak az epilógus maradt hátra, amit igyekszek még hétvége előtt elhozni!
Köszönöm, hogy ekkora kihagyás ellenére is ilyen lelkesen fogadtátok a folytatást!

Jó olvasást!
Blacky