Cris
Ijedten kaptam Kendra után, aki úgy csuklott össze mellettem, mint egy játékbaba. Felnyaláboltam és kérdőn néztem az orvosra, aki egy üres kórteremhez vezetett.
- Ide fektesse - mondta, miközben megfogta a lány csuklóját és figyelte a pulzusát. - Leesett a vérnyomása. - sóhajtott fel.
- Doktor úr, mi van a fiammal? - szegeztem neki a kérdést, aminek a válasza félbe maradt a folyosón.
- Sajnálom, hogy magukra ijesztettem és azonnal a kórházat javasoltam, de igazam lett. Juniornak nagyon csúnya tüdőgyulladása van...
- De mitől? - túrtam a hajamba.
- A gyermekkori esetekben leggyakrabban egy pneumococcus nevű baktérium okozza. Hirtelen magas lázzal kezdődik, így nincs különösebb előjele, hiszen a többi tünet egy sima megfázáshoz hasonlít. Ez ellen sajnos nem tudunk védekezni - tárta szét a karját. - Juninál az volt a gond, hogy a szervezet le volt gyengülve, így sokkal keményebben tudta megtámadni őt. Volt mostanában beteg?
- Igen - bólintottam. - Körülbelül két hete megfázott, de azt hittük, hogy pihenéssel és a rengeteg teával meggyógyult.
- Nos, szerintem nagyon hasznos terápia volt, de az immunrendszere akkor is legyöngült és nem volt még ideje felvérteznie magát egy újabb kórokozó ellen, így a szervezete kicsit megijesztett minket, amikor összeomlott a vizsgálóban.
- De már jól van ugye? - néztem rá rémülten miközben a felét sem fogtam fel annak amit mondott.
- Most már igen - eresztett meg egy halvány mosolyt. - Viszont szüksége van egy antibiotikum kúrára, folyadékpótlásra és egy pár napra, míg kellően megerősödik a szervezete ahhoz, hogy haza mehessen.
- Mennyi az a pár nap? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Egy, legfeljebb két hét. Attól függően, hogy mennyire gyorsan reagál a kicsi immunja a gyógyszerekre és a vitaminokra.
- Bassza meg! - szűrtem ki halkan a fogaim közt.
- Valami baj van?
- Előselejtezőnk van a jövő héten és már holnap el kéne utaznom az edzőtáborba - nyögtem ki. Idegesen túrtam a hajamba. Most mit csináljak? A csapatnak szüksége lenne rám, de Junior az első az életemben. Soha nem hagynám magára, főleg nem ilyen betegen.
- Menj nyugodtan, én itt maradok vele - hallottam meg Kendra gyönge hangját. Csodálkozva kaptam rá a tekintetemet.
- Jobban vagy? - simítottam végig a még mindig sápadt arcán.
- Igen, csak még nem reggeliztem és az idegeskedés sem tett jót, de Juni hogy van? - pislogott félve az orvosra, aki megint a pulzusát nézte.
- Minden rendben van vele. Most alszik, kimerült, le van gyengülve, de már megkapta az első adag gyógyszerét. Higgyék el, pár nap és olyan ördögfióka lesz, mint eddig. A kisgyerekek sokkal hamarabb átvészelik ezt az időszakot, mint a felnőttek.
- Bent maradhatok vele? - nézett rá a lány reménykedve.
- Szerintem semmi akadálya - bólintott a doki. - Van külön szoba, ahol a szülő a gyermekével lehet a kezelés alatt. Gondolom az megfelel? - nézett rám.
- Tökéletes - jelentettem ki.
- Akkor én most megyek és intézkedek - biccentett felénk, majd magunkra hagyott.
- Te mit csinálsz? - kérdeztem mérgesen Kendrától, mikor láttam, hogy fel akar kelni az ágyból.
- Nem látszik? Rock koncertet adok - húzta el a száját, miközben szédelegve belekapaszkodott az ágy szélébe.
- Ülj csak le nyugodtan a fenekedre. Nem hiányzik, hogy megint elájulj - fogtam meg a karját és ülő helyzetbe segítettem.
- Nem lenne gond, ha ettem volna - morgott és mint egy végszóra Iker jelent meg az ajtóban, egy tálcával a kezében.
- Hoztam egy kis muníciót - vigyorodott el. - Nem tudom, hogy meddig kell várni, de úgy gondoltam egy pár szendvics és egy kis kávé sose árthat.
- Egy isten vagy - adott neki cuppanós puszit a lány, amitől enyhe féltékenység kezdte mardosni a belsőmet. Nagyon hiányzott nekem, hogy én is megérinthessem, magamhoz ölelhessem, hogy megcsókoljam a feleségemet, de a múltkori pánikolása óta nem mertem közeledni hozzá. Még mindig magam előtt látom a szemeit, mikor elmesélte mit érzett a pozitív teszt láttán. Fájt, hogy ennyire megrémült a gondolattól, hogy esetleg terhes lehet tőlem. Azt hittem sikerült egy kicsit közelebb kerülnünk egymáshoz, de aztán rájöttem, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Szerettem, de ő ezt nem viszonozta.
- Te is kérsz? - nyújtott felém a barátom egy szendvicset.
- Nem kösz.
- Mikor ettél utoljára? - fúrta gyönyörű íriszeit az enyémekbe Kendra.
- Reggel - vallottam be.
- Akkor most leülsz ide és eszel - parancsolt rám. Elmosolyodtam a hangsúly hallatán, de szót fogadtam.
Csendben elfogyasztottuk az Iker által hozott tálca teljes tartalmát. Mire végeztünk, Dr. Castarelli üzent, hogy áthelyezték a fiamat. Óvatosan nyitottunk be hozzá és még mi is meglepődtünk a látottakon. A helység sokkal inkább hasonlított egy szállodai szobára, mint egy kórteremre.
- Azt hiszem lelépek - köszönt el tőlünk a kapus. - Ne aggódjatok, most már minden rendben lesz - mosolygott ránk biztatóan.
- Kösz mindent - intettem neki, de nem álltam fel az ágy mellől, amiben Juni feküdt. Olyan mélyen aludt, tele mindenféle csövekkel és gépekkel, hogy egy pillanatra sem akartam magára hagyni. Rossz volt így látni az örök mozgó fiamat.
- Gondolom ez sok minden csak az elővigyázatosság miatt szükséges - szólalt meg Kendra, de hallottam ahogy megremeg a hangja a látványtól. Leült velem szemben, egyik kezével megszorította Junior kezét, a másikkal a kicsi homlokába hulló tincseket simította ki. Annyira természetesnek hatott ez a mozdulat, hogy a szívem összeszorult. Ha valaki így tudja szeretni más gyerekét, miért fél attól, hogy sajátja legyen?
STAI LEGGENDO
Házasság Extrákkal
Fanfiction- Kendra Froster, fogadod-e az itt megjelent Cristiano Ronaldo dos Santos Aveirot törvényes férjedül? Ígéred-e, hogy vele leszel jóban-rosszban, egészségben-betegségben, míg a halál el nem választ? - Igen - nyögtem ki elhaló hangon, miközben a feje...
