Házasság Extrákkal

37. rész

Kendra

Egész úton csendben voltunk. A kommunikáció kimerült köztünk néhány "segítsek, köszönöm, kösd be magad, kérsz valamit" semmiségben. A repülőn mind a ketten próbáltuk kialudni az utolsó éjszakánk fáradalmait.

- Kendra - szólongatott kedvesen az előttem álló - megjöttünk.

- Máris? - ásítottam és hogy elgémberedett tagjaimba életet leheljek, kinyújtóztam.

- Aha - nyelt nagyot Cris, akinek a szemei a dekoltázsomon kalandoztak. Láttam rajta, hogy mire gondol, ezért az arcom azonnal égni kezdett. Hirtelen álltam fel és indultam el a sorok közt, hogy a stewardes mellett elhaladva lesétálhassak a gépről, a portugál nevetésétől kísérve. Alig érintették lábaim a földet, mikor megéreztem a derekamra fonódó karját.

- Ne siess úgy - kuncogott még mindig jókedvűen, de ez csak addig tartott, míg a terminálba lépve észre nem vette a rengeteg fotóst. - A picsába - káromkodta el magát. - Honnan a fenéből tudták, hogy most jövünk? - dühöngött magában.

- Nem tudom - sóhajtottam fel -, de szerintem nem örülnél neki, ha holnap főcímen hoznák, hogy morcosan, kiégve értél haza a nászutadról - néztem fel rá.

- Imádom, hogy ilyen előrelátó vagy - hajolt le hozzám egy édes, apró csókot elnyomva az ajkaimon. Huncut mosollyal a szemeiben könyvelte el, hogy testem egy jóleső borzongással válaszolt az érintésére. Kezét rákulcsolta az enyémre majd óriási műmosolyt varázsolva az arcára indult el a kijárat felé a hiénákon keresztül. A kérdések szinte azonnal záporozni kezdtek ránk.

- Hogy telt a pihenés?

- A hétvégi meccsen már játszani fog?

- Sikerült összehozni Juniornak egy kistestvért?

Cris, mint egy buldózer úgy tört utat nekünk, amiben egy idő után a reptér biztonsági személyzete is segítségünkre volt. Olyan erővel szorította a kezemet, hogy mikor végre beültünk az autóba és elengedett, az ujjai vörös csíkokat hagytak a bőrömön.

- Úristen, ne haragudj! - vette óvatosan újra a kezei közé a csuklómat majd pici csókokat hagyott a megkínzott bőrön.

- Semmi baj Cris, nem a te hibád - mosolyodtam el.

-Ajh, már most tele van a tököm az egésszel - morogta, majd kifarolt a parkolóból.

- Hé - simítottam végig az arcán, mire ujjai görcsösen a kormányba martak, így inkább az ölembe ejtettem a kezeimet. - Nyugi, gondolj inkább arra, hogy Junior már mennyire vár.

- Téged is - javított ki. - És megint igazad van - eresztett meg egy halvány mosolyt, szemét visszavezetve az útra.

Újra ránk telepedett a csend. A csatár előző megnyilvánulásán kezdtem agyalni. Talán Madridban már nem akarja folytatni ezt a fura kapcsolatot ami köztünk van. A szívem hevesen tiltakozott az érzés ellen, amit ezek a gondolatok okoztak még kimondatlanul is. Úgy éreztem, legjobb lesz, ha úgy teszek, mintha semmi sem történt volna Madeirán és ezzel megkímélem őt egy kínos magyarázkodástól, míg magamat a megalázástól. Reméltem, hogy amíg mi "nászúton" voltunk, addig lecsengett ez az egész Irinás ügy, így nem lesz már rám szüksége.

Észre sem vettem, hogy a szám keserű grimaszba rándult csak akkor, mikor a mellettem helyet foglaló egy értetlen pillantást vetett rám.

- Baj van?

- Nincs.

- Pedig olyan szomorúnak tűnsz.

- Cris, semmi bajom - csattantam fel mire ő először elgondolkodott, majd hirtelen elvigyorodott. - Most meg mi van?