Házasság Extrákkal

29. rész

Kendra

Cris kedves volt, mert a vacsora után nem kérdezett semmit. Bár láttam rajta, hogy sokszor nézett rám elgondolkodva, de én még nem álltam készen rá, hogy elmeséljem neki a múltam legsötétebb titkait. Az elkövetkező napokban megmutattam neki minden olyan helyet, amihez kicsit is kötődtem.

Őrült gyorsasággal peregtek a napok. Mire észbe kaptam, már a szüleimtől búcsúztunk a reptéren.

- Vigyázzatok magatokra - szipogott anya elérzékenyülve majd megölelgetett minket.

- További jó pihenést! - kacsintott ránk cinkosan Phil és kezet rázott Crissel.

Egy utolsó intés után beléptünk a folyosóra majd néhány perc múlva már a gépen ültünk. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem is figyeltem, hova repülünk és csak a stewardes kedves hangjából tudtam meg az úticélunkat.

- Madeira? - néztem kíváncsian a mellettem ülőre.

- Úgy gondoltam, ha már te megmutattad hol nőttél fel, akkor én is megteszem - villantott rám egy szégyenlős mosolyt. - Már ha érdekel és nem bánod.

- Naná, hogy érdekel. Kíváncsi vagyok hol nőtt fel a kicsi Cris - dőltem hátra az ülésemben.

A pár órás út alatt zenét hallgattunk és néha egymásra mosolyogtunk. A leszálláshoz készülődtünk, mikor kinéztem az ablakon.

- Atyaúristen! - suttogtam hitetlenkedve.

- Mi a baj? - dugta mellém a fejét Cris.

- Először is, ez csodálatos - pislogtam elképedve a szigetre, ami fentről lélegzetelállítóan festett. - De miért a víz mellett van a leszállópálya? - remegett meg a hangom mikor megláttam a pilléreken álló betoncsíkot.

- Nyugi - fonta össze az ujjainkat a portugál nevetve. - Nem lesz semmi baj.

Hittem neki, de szemeimet összeszorítva tartottam egészen a földetérésig.

- Most már elengedhetnéd a kezem - kuncogott fel Cris és én szégyenkezve tettem eleget a kérésének.

- Ne haragudj - néztem rá bűnbánóan, míg ő az ujjait dörzsölgette, hogy beinduljon bennük a vérkeringés.

- Semmi baj, de azért annak örülök, hogy nem a nyakamat szorongattad, mert akkor már halott lennék - vigyorgott rám pimaszul, mire csak megforgattam a szemeimet.

Lesétáltunk a gépről és a csomagjainkat összeszedve beültünk egy taxiba. A focista bemondott egy címet majd hátradőlt mellém. Kibámultam az ablakon és figyeltem az idegen város forgatagát. Nagyon tetszettek a kis utcák, de főleg a rengeteg virág fogott meg, amik mindenhol ott voltak.

- Megjöttünk - szakított ki merengésemből a mellettem ülő focista.

- Ó - léptem ki az autóból elképedt tekintettel. - Cris, ez egyszerűen gyönyörű - meredtem az elém táruló látványra.

- Nos - jött zavarba Roni - ez mind anya érdeme. Az ő keze munkája az egész kert és a ház felújítása is.

Mosolyogva pislogtam a takaros kis "házikóra" ami abszolút nem tűnt ki az utcán sorakozó többi közül.

- Az ember azt hinné, hogy te csak a luxus palotákban érzed jól magad - szaladt ki meggondolatlanul a számon. Egy pillanatra láttam, hogy Cris szeme elfelhősödik, de aztán mosolyt erőltetett az arcára.

- Én sem selyem ágyneműbe születtem. Akár hiszed, akár nem, bárhová megyek ez az egyetlen hely, ahová mindig visszavágyok.

Ahogy néztem őt, megláttam a híres focista álarca mögött megbújó kisfiút, aki bárhol is van a világon, nem felejti el, hogy honnan jött.

- Gyere - fogta meg a kezemet. - Odabent vár egy kis meglepetés - vigyorgott csibészesen.

- Mi?

- Aki kíváncsi hamar megöregszik - poénkodott, mire a vállára csaptam.

- Na szép - röhögött fel. - Holnap tele lesznek vele az újságok, hogy egy házisárkány a feleségem aki terrorizál engem.

- Cristiano Ronaldo! - néztem rá gyilkos pillantással és csípőre vágott kezekkel. - Ezt most azonnal vond vissza!

- Mit? - tette az ártatlant.

- Hogy házisárkány vagyok - fújtattam mérgesen.

- Jaa, hogy azt! Nem tehetem - ingatta meg jókedvűen a fejét.

- Miért?

- Mert ha most képes volnál rá, már tűzet is okádnál - mutatott rám és újra röhögni kezdett.

- Te... - forgattam meg a szemeimet, majd én is elnevettem magam. Jó volt Cris önfeledt kacagását hallgatni.

Átölelte a derekamat és az ajtóhoz kísért. Csodálkozva néztem ahogy lenyomta a kilincset és az engedett, de mielőtt rákérdezhettem volna, már el is kiáltotta magát.

- Megjöttünk!

Már éppen kétségbe akartam vonni épelméjűségét, hogy egy üres háznak kiabál, mikor az ajtóval szemben lévő lépcsőről a nyakamba vetette magát egy ördögfióka.

- Anya! Apa! - ölelte át szorosan a nyakamat Junior.

- Úristen mennyire hiányoztál törpikém - pusziltam össze-vissza a kisfiú arcát mikor végre felfogtam, hogy tényleg őt tartom az ölemben. Tekintetemmel Crist kerestem, aki éppen az anyukáját üdvözölte, majd rám vigyorgott.

- Hogyan...?

- Azt mondtad, hiányzik - vonta meg a vállát jókedvűen - és én is így voltam vele.

Nevetve ráztam meg a fejemet. Junior aztán kézen fogott és felvezetett az emeletre, hogy megmutathassa a szobánkat.