Újra kell kezdenem az életem

1.fejezet - Új nap, új remények

- Üdv itt, Bogaram! - köszöntött Nina, miközben szorosan magához ölelt. Ő volt az első ember, akinek engedtem, hogy megöleljen. Mostanában teljesen komor vagyok, és azon gondolkodok, mi lett volna, ha én is otthon maradok. * Visszaemlékezés arra az éjszakára *
Mindenki alszik. Nagyon jó. Fél tizenegy van, ami azt jelenti, ha gond nélkül ki tudok mászni az ablakon, kb 10 perc alatt oda is érhetek, Lolához. Erre a bulira sem akartak elengedni a szüleim, mondván, hogy rosszak a jegyeim. Már megszokhatták volna. Sose voltam színötös, még a négyes szintet se ütöttem meg. Jól megvoltam a hármas átlagommal.Levettem a magas sarkúm és a kezembe fogtam, majd fellöktem az ablakot. A kis ház szerencsére pont az ablakom alatt volt, így csak arra ugrottam. A fészer nem volt túl nagy, ezért onnan már baj nélkül leugrottam a földre. Felvettem a cipőm, majd elindultam Lolához.Mikor hazaértem a háznak csak pár részét láttam már a többi elégett. Még mindig érződött a füstszag. Szomszédok elsápadt tekintetét láttam mindenhol. Egyik rendőr odajött hozzám és felvázolta, hogy mi történt. Hála Istennek, nem ittam semmit, csak vizet, meg valami ízesített löttyöt, így nem részegen beszéltem a biztos úrral. - Sajnálattal kell közölnöm, hogy az Ön szülei és öccse az éjszaka során szörnyet haltak. Az eddigi vizsgálatok alapján, nem balesetről van szó. Az elkövetőről semmi információt nem találtunk, azonban folyton folynak a vizsgálatok. A szülei holttestét elszállították az öccse teste még nem került elő - az első pillanatokban még fel se fogtam, hogy mi történt.
* Napjainkban *
- Nina, én is nagyon örülök, hogy látlak! - mosolyogtam nagynénimre, aki a tragédia után magához fogadott. Sokat gondolkodtam az egészen, hogy vajon, mi lett volna, ha ott vagyok. A halál kérdése is folyton a fejem felett lebeg. 3 nap telt el az éjszaka óta. 3 nap alatt még most se fogtam fel, hogy nincsenek a szüleim és az öcsém. Ráadásul, öcsém holtteste még mindig nem került elő. - Hogy vagy, Drágám? Minden rendben veled? Ha gondolod, egy hetet még halaszthatsz a suliból - kezdett bele a mondókájába Nina. Nagyon szeretem ezt a nőt, mindig is szerettem, de annyit beszél. - Jól vagyok, minden oké velem - hazugság. Csak azt mutatom, hogy minden rendben velem, de igazából folyton kattogok a témán. Minden beszélgetésem végén anyáékról van szó. - Igazából a kipakolásnak se kell sok idő. Sőt, semennyi. Pár dolgom van, ami megmaradt, de a főbb dolgokat venni kéne. - Holnap dolgozom, de elmehetnél a plázába venni ruhát, meg amit még kell. Jó lenne, ha mihamarabb megszoknád a környezetet. Biztos szörnyű lehet neked. Nekem is az. Anyád, vagyis nekem a nővérem mindig nagyon odaadóan és sok szeretettel nevelt titeket. Nála jobb emberrel sose találkoztam. De apád is nagyon kedves volt. Az meg, hogy öcséd holttestét nem kerítették elő, valami hihetetlen - és letörölt egy könnycseppet az arcáról. A temetés tegnap volt, akkor este egy hotelban aludtunk Ninával, de ma már, haza jöttünk. - Állítólag valaki elvihette. Akár a tettes is lehetett - motyogtam halkan az orrom alatt. - De ejtsük, ezt a témát kérlek. Inkább pakoljunk ki. - Oké - behoztuk a dobozokat, majd nagy türelemmel elkezdtük berendezni a szobám. Ösz-visz 2 dobozom volt, amiben a régi városomban gyorsan beszerzett dolgokat rejtették. Illetve pár holmit, ami még megmaradt a tűzből. Az egész nem volt nagy, de nem is túl kicsi. Egy íróasztal volt benne, illetve egy francia ágy. Ezelőtt ez vendégszobaként üzemelt, de most az én szobám szerepét tölti be. Egy szekrény, amibe a ruháimat tehettem. A függöny kék színe passzolt, a falak fehér színével. Miután kipakoltuk az első dobozt, akkor vettük észre, hogy már este 6 óra. Pakolás közben elég keveset beszéltünk, amit nem is bántam, hisz végig anyáékon gondolkodtam. - Ideje enni - mosolygott Nina, majd behozott egy doboz pizzát. - Honnan rendelted? - kérdeztem, mivel tudtam, hogy Nina nem tud főzni és minden kajáját rendeli. - Csakis a Loritte pizzériából rendelünk pizzát. Ott már szeretnek, és sokkal gyorsabban kihozzák - nevetett fel Nina - és különben se legyél szemtelen. - Értettem, főnökasszony! - és most először nevettem fel. Megettük a pizzát, majd megkérdeztem Ninát elmehetek e sétálni egy kicsit. - Hát, ma már úgysincs kedvem pakolni és nem baj, ha szokod a környéket - gondolkodott hangosan - Nem akarod, hogy elkísérjelek? - Nem kell. Megleszek egyedül is - és, hogy ennek nyomatékot adjak, felvettem a cipőm és zsebre vágtam a kulcsot. - Rendben menj! Ne is lássalak!- aztán elindult a konyhába, de még visszafordul, hogy pontosítsa az előző kijelentését - Sötétedésig! - nevetve nyitottam ki a bejárati ajtót és léptem ki a kellemes esti időbe. A szél kicsit fújt, de nem volt vészes. Sötét viharfelhők keveredtek az ég tiszta kék színével, de nem nagyon foglalkoztam vele. Elindultam.Egy parkon át vezetett az utam, ahol úgy gondoltam leülök és telefonozok kicsit, ha már egész nap nem nyomkodtam a kis kütyüt. Felnéztem a közösségi oldalaimra, majd elkezdtem játszani kicsit. Épp az appokat nézegettem, amikor megakadt a szemem a galériámon.Körülöttem emberek sétálgattak, akiket látszólag nem zavart a hétköznap és az, hogy 7 óra lesz 7 perc múlva. Egy pár a mellettem lévő padra telepedett le és ott nyalták-falták egymást. A srácnak vörös haja volt. Sajnos vagy nem sajnos, jobban nem tudtam szemügyre venni, mert a lány ült hozzám közelebb, akinek fekete haja volt, olyan, mint az enyém. Vissza is pillantottam a telefonom kijelzőjére és megnyitottam a fényképeket. Közben a párocska szétvált és beszélgetni kezdtek valamiről.Az utolsó képem egy selfie volt a családommal. Ez volt az utolsó közös képünk, amit a haláluk éjjelén készítettem. Csak most tudatosult bennem, hogy már nincsenek. Eddig is tudtam, de csak most esett le. Szemem megtelt könnyel, amik lassan folytak le az arcomról. Ott zokogtam egy padon a parkban, több ember előtt.Utáltam mások előtt sírni. Megalázónak és szánalmasnak tartottam ilyenkor magam. Csak zokogtam és legszívesebben ordítottam volna. Tudtam, ha hazamegyek, Nina nem fog békén hagyni, így maradtam a padon és tűrtem az emberek érdeklődő tekinteteit. A mellettem ülő páros is elhallgatott és csendben figyelt. Majd a lány elém állt és megköszörülte a torkát. - Szabad ez a hely? - mutatott a mellém. Én csak arrébb húzódtam és engedtem, hogy mellém üljön. Egy ideig csendben néztünk magunk mellé, majd ismét a kezdeményezte a beszélgetést. - Vicky vagyok - mondta és megajándékozott egy mosollyal. Szeme türkizkék színben pompázott és látszott rajta, hogy majd meghal a kíváncsiságtól, hogy miért sírok. Persze, nem terveztem kibeszélni egy vad idegennel ezt a dolgot, de akkor sem lehettem bunkó. - Rina - válaszoltam. - Láttuk, hogy nem vagy valami jól. Mi történt? Tudunk segíteni? - kérdezte kedvesen. - Nem. Sajnos nem - ráztam meg a fejem és újra zokogásban törtem ki. - Dobott a barátod? Vagy megcsalt? - kérdezősködött Vicky. - Ha csak ennyi bajom lenne - nevettem fel. A lányon látszott, hogy nem túl okos, de teljesen jóindulatú. A srác csak most szólalt meg. - Hello, Castiel vagyok - mondta, és a hangszínébe belecsempészte azt a hangsúlyt, hogy "nagyon leszarom mi van veled, de a barátnőm a kis jó angyalka Teréz anya és, ha nem mondok semmit, leharapja a fejem kétszer is, szóval kösz". - Rina - feleltem megint. - Akkor mi történt? - tette fel újra a kérdést. - Nem szeretnék róla beszélni - zártam le a témát röviden és reméltem, hogy hat. - Jó rendben. És új vagy? Még sosem láttalak errefelé - folytatta tovább. - Igen, most költöztem ide a nagynénémhez - mondtam. - Hu, de jó. Akkor üdv itt! - nevetett fel kedvesen. - Köszi. De most mennem kell haza - álltam fel. - Kár, szívesen beszélgettem volna még veled. De ha menned kell, megértem - elköszöntünk egymástól, majd én hazaindultam. Mire hazaértem, már teljesen sötét volt, de Nina egyáltalán nem szólt rám, mivel már aludt. Egy cetlit találtam az ágyamon, mikor beléptem a szobámba. "Kedves Rina! Remélem jól elvoltál és tetszik a város. Sajnos, holnap be kell mennem dolgozni a szerkesztőségbe, de azért remélem el leszel. Korán megyek és későn jövök. Elmehetsz a plázába is, ha szeretnél, de a kipakolással jó lenne ha végeznénk. Ne feledd, nyugodtan szólj, és itthon maradhatsz még egy hetet.Puszillak, és még egyszer sajnálom!Nina nénéd"Nem is baj, legalább kicsit magamba fordulhatok és üvöltethetem a rockot. Elmentem letusolni, majd bebújtam az ágyamban. Már éppen elaludtam volna, mikor a telefonom csörögni kezdett. - Hallo - mordultam bele a készülékbe, aminek meg se néztem a kijelzőjét ki hív. - Szia! Felkeltettelek? - hallottam Lola barátnőm hangját. - Szia! Igen, de nem gond. Miujs ott? - tudakoltam Lolától. Már vagy 5 éve legjobb barátnők vagyunk és mikor a szüleim, no meg az öcsém meghaltak, akkor is mindig végig mellettem maradt. - Semmi különös, mindenki örül a pénteknek. De te mesélj! Volt ma valami? - Semmi sem, kipakoltunk Ninával, majd elmentem sétálni és ennyi - mondtam el gyorsan a napom. - Értem. És holnap mit csinálsz? - Semmit. Talán elmegyek a plázába - töprengtem hangosan.

- Én se sok mindent. Tanulok biosz dolira - gondolkozott hangosan. Még beszélgettünk egy kicsit, majd letettem, mondván, hogy fáradt voltam. Ami igaz is volt.