Újra kell kezdenem az életem

7.fejezet - Már megint minden összejön

  - Én is örülök, hogy látlak! - varázsolt álszent mosolyt drága unokatesóm az arcára. El is feledkeztem róla. Bár nem csodálom, hogy nem jutott eszembe, hisz évente, ha egyszer találkozunk akkor sokat mondok. Mit keres ez itt?

- Hát én nem - válaszoltam a legőszintébben. - Vettem észre - nevetett fel cinikusan. Borzos barna haja, mint mindig rendezetlenül volt a feje tetején, és hiába akarnám rá azt mondani, hogy idétlenül néz ki, de nem. Épp ellenkezőleg. Az unokatesóm nagyon helyes és ezzel tisztában is van. Az egojával és az önbizalmával sosem volt gondja. - Gyerekek, elég legyen! Rina, hogy beszélhetsz így Oliverrel? Azonnal menj ki és gyere be újra, majd köszöntsd illendően! - utasított nagynéném én meg csak kerek szemmel néztem rá. Oliver pont ezt a fogadtatást érdemli meg. - Hát igen Rina, gyerünk! - tett rá még egy lapáttal a fiú. Egyszer komoly leütöm a francba. Hogy lehet valaki ilyen? - Arw - azzal kivonultam az előszobából, majd újra bejöttem. - Hát te vagy az Oliver? Ezer éve nem láttalak - de jó volt.
- Szia Rina! Én is örülök neked!
- Na, most komolyan. Ez mit keres itt? - fordultam nagynéném felé, aki éppen a kávéját szürcsölgette. Már készült volna a következő intelemre, de látta rajtam, hogy annyira komolyan gondolom ezt az utálatot, hogy inkább mondja meg, mit csinál itt.
- Tudod az "ez"-nek neve is van - morogta Oliver, de én még mindig nagynéném válaszát vártam.
- Olivernek épp a városban volt dolga. De nem marad sokáig, mert utazik tovább - vázolta fel a szituációt Nina.
- És hova? - kérdeztem.
- Hirtelen ennyire érdekellek? - bökött meg az eddig szótlanul üldögélő fiú.
- Nem te érdekelsz. Hanem azok, akik az adott helyen laknak. Hogy tudjam őket figyelmeztetni, hogy mész, hátha még el tudnak költözni valahova, hogy ne találkozzanak veled.
- Te szupermen vagy vagy mi?
- Szupergirl - javítottam ki - Tudod, csak másodállásban. - mindhárman felnevettünk, de aztán Oliver megadta a kérdésemre a választ.
- Cserediák programra megyek Németországba - erre unottan bólintottam, majd a teafőzőhöz léptem, hogy csináljak magamnak egyet. Elgondolkodtam a hallottakon. Cserediák program, német ország. Hm... Valamire emlékeztet Német ország.
- Hogy mi?! - csaptam az asztalhoz a poharamat - Német országba?! Nem ott lesz a - de nem tudtam befejezni a mondatot, mert Oliver beleszólt.
- Pierce The Veil koncert? Dehogynem - varázsolt gonosz vigyort az arcomra. Ilyen nincs. Miért van az, hogy neki minden sikerül, nekem meg semmi. A kedvenc bandám koncertet ad én meg el se tudok menni. Már hozzászokhattam volna.
- Nem az az a banda amiért annyira odavagy? - fordult felém nagynéném.
- De az. Ahw - megittam a maradék teám, majd ki akartam menni, de Oliver megállított.
- Ha akarod mutatok majd neked képeket a koncertről - csak beleütöttem a karjába, majd felmentem a szobámba. Épp a Harry Potter egyik részébe kezdtem bele, mikor hallottam a csengőt. Nina ajtót nyitott, majd kis beszélgetés után, amit nem hallottam felkiabált hozzám.
Lerohantam a lépcsőn, ki az ajtóhoz, ahol nagy csodálatomra 2 rendőr állt. Az egyik egy kábé 190 centi magas, fekete hajú, szigorú arcvonású férfi volt, nyurga alkattal. Őt felismertem, ő dolgozott a régi városomban az öcsém holtteste megkeresésében.
A másik egy barna hajú, nagy darab nő volt, ki szemei viszont kedvesen csillogtak.
- Rebel kisasszony?
- Igen? - fordultam a férfi rendőrhöz.
- Végzésünk van, hogy be kell vinnünk Önt a rendőrségre, ugyanis gyanúban áll, az öccse holtteste eltűnésével. Ki a gyámja? - a férfi szavait megnémultan hallgattam. Hogy tehettem volna ilyet a saját öcsémmel? És ennyi idő kellett, hogy engem gyanúsítsanak? Már kihallgattak. Miért kell még egyszer?
- Én lennék - lépett előre Nina. A nagy hangzavarra Oliver is kidugta a fejét. Elkerekedett szemmel nézett ránk, de most kivételesen nem fűzött semmien aljas megjegyzést.
- Ez esetben Önnek is be kell jönniük. Ki az a fiatal ember az ajtóban? - szegezte a tekintetét Oliverre.
- Rina unokatestvére. Átutazóban van egy cserediák programban - a rendőr bólintott, majd megkért minket, hogy kövessük őket. Névtelenke még odajött hozzám, majd Oliver karjába ugrott és onnan nézett minket. A fiú meglepődött, de hamar vissza ment a konyhába, ahová már nem tudtam benézni.
- Nem kell megijedni ez csak egy egyszerű kihallgatás - nyugtatott kedvesen a rendőr hölgy. Ja csak egy egyszerű kihallgatás? Ettől tényleg nyugodtabb lettem. Ja, nem.
Mikor bekanyarodtunk a rendőrség parkolójába, elállt a lélegzetem. Nem úgy nézett ki a hely, mintha itt rabok lennének. Egy ugyan kevés ablakos, de barátságos épület volt a rendőrség. Bementünk, majd Ninának kint meg kellett várni engem. A kihallgatáson majd szétvetett a félelem. Ugyan tudtam, hogy nem tettem semmit és azt is, hogy vannak tanúim rá, de azért nem mosolyogtam nagyon a rendőrre aki folytatta a kihallgatást. A rövid bemutatkozás után, bele is csapott a közepébe.
- Szóval. Hol volt, mikor az eset történt?
- A barátnőmnél voltam egy házi buliban.
- Hogy ment el a házból? - ú, itt most mit mondjak. Inkább az igazat kéne, hisz most nem az a legfontosabb, hogy elszöktem otthonról.
- Kiszöktem az ablakomon keresztül.
- Miért nem a bejáratot használta?
- Nem akartak elengedni erre a bulira, ezért kiszöktem.
- Milyen buli volt?
- Házi buli - bár annyira bulinak se mondható, hisz alig voltunk tízen.
- Milyen céllal?
- A barátnőm születésnapja alkalmából - közben jobban szemügyre vettem a biztosúrt. Rövid szőke haja, szigorú vonású arca volt. Szeme mocsár barna volt, ami kedvességet sugárzott. Nem tudtam féljek, vagy ne.
- Hogy hívják a barátnőjét?
- Lola Swark - feleltem a készségesen. Még vagy fél óráig kérdezgetett, mindenfajta dologgal kapcsolatban, de mindig ugyanarra volt kíváncsi. Miután elbúcsúztunk egymástól, Ninát hívták be, én addig a folyosón ültem és vártam rá. Hirtelen egy ismerős hangot hallottam a folyosó végéről.
- Castiel - csaptam a fejemre, mikor felismertem a hangot. Persze, mindig fussunk össze, mert mé ne? Telefonba beszélt és vadul gesztikulált. Elment előttem, de ő is felismerhetett, mert elköszönt a beszélgető társától és felém fordult.
- Hát te? - nézett rám kerekkel szemmel. Éreztem, hogy a szívem majd megszakad. Az a mély fájdalom, amit akkor éreztem mikor ezt a 2 szót kinyögte, úgy szedte szét az önbizalmam, hogy tudtam nem tudok megszólalni. Fájt. Könnyek gyűltek a szemembe és hiába próbáltam kitörölni őket a szememből. A fiú csak csodálkozva nézett rám, majd levágta magát mellém és magához ölelt. Éreztem az illatát. A dezodorja olyan volt, mint amilyet Öcsi használt. Csak zokogtam, remegtem és összetörtnek éreztem magam. Összesírtam a pólóját Castielnek, de ő csak csöndben ült, magához szorított, és próbált nyugtatni. A körülöttünk menők, mind megbámultak minket, és egy rendőr meg is kérdezte, hogy minden rendben e, de Castiel udvariasan elküldte. Már nem sírtam, de tudtam nem tudnék a fiú szemébe nézni, így inkább maradtam úgy, ahogy voltam.
- Most már jobb? - hangzott a kérdés. Aprót bólintottam, majd erőt vettem magamon és eltávolodtam tőle. Két szürke szeme kedvesen nézett rám és azt sugalta, hogy minden rendben lesz. Abban a pillanatban el is hittem.
Hirtelen Oliver fordult be a sarkon és futott oda hozzám. Elrontotta a pillanatot, vagy inkább megmentett a magyarázkodástól, de Castiel gyorsan elbúcsúzott, majd lelépett. Oliver ült mellém, és együtt vártuk Ninát.
- Ki volt ez?
- Egy barátom - adtam az egyszerű választ. Vajon Castiel mit csinált ma a rendőrségen? Nina is kijött a faggatásról, majd hazaengedtek minket. Mikor benyitottam a szobámba, Névtelenke az ágyamon feküdte, de a zajra felkapta a fejét és odajött hozzám. Én megszeretgettem kicsit, majd elmentem letusolni. Túl sok volt nekem ez a nap. Túl sok.