Újra kell kezdenem az életem

4. fejezet - Első nap az iskolában

  A vasárnap hamar elrepült. A Rosaval vásárolt ruhákat elpakoltam a szekrénybe, illetve a kismacskával játszottam. Nina, végül belement, hogy megtartsuk a cicát, akinek még mindig nem találtam nevet, szóval még Névtelenke.
Észre se vettem és máris vasárnap este lett, és én elkezdtem idegeskedni a hétfő miatt.
- Mi lesz, ha bemegyek a terembe és felbukok, majd eltanyázok az egész osztály előtt? És, ha nem lesznek barátaim? És, ha - kezdtem volna bele a következő, de Nina közbeszólt.
- Kincsem. Te jó vagy úgy, ahogy vagy. Ha elesel, felállsz, majd lesöpröd a ruhád és tovább mész. Nem találkoztál valami lánnyal onnan? Valami Rosina? Na, akkor majd vele barátkozol - el is feledkeztem Rosaról. Akkor már attól, hogy nem lesznek barátaim nem kell félnem.
- Igazad van, Nina. Szeretlek - azzal magamhoz öleltem a 30 éves nőt, aki befogadott. Cseresznye illata volt. Vörös haja, mint mindig laza kontyba volt fogva. Sose értettem miért van egyedül. Hisz vicces, értelmes, szép meg minden. És ezt nem csak azért mondom, mert a nagynéném. Tényleg így is volt.
- Én is szeretlek - ölelt magához. - De most már menj lefeküdni, holnap nagyon fáradt leszel.
- Rendben. Jó éjt! - köszöntem el tőle.
- Neked is - azzal én felálltam és elindultam felfelé. De még visszafordultam és szórakozottan hozzátettem. - Nem Rosina. Rosalya - majd tényleg felmentem az emeletre. Még hallottam, hogy Nina felnevet, majd a tévé zaja volt hallható. Nina újságíróként dolgozik, de mindig csak úgy random behívják. Napközben még felhívtam Nataniel, hogy mentse el a számom, de nem gondoltam, hogy hamar újra látom a nevét a képernyőmön villogni. De igen. Mikor felmentem a szobámba és bekapcsoltam a facebookot, amin a volt osztálytársaim oldalát nézegettem, amikor is, a tegnapi szőke fiú hívott.
- Szia! - köszöntem a telefonba, miközben a kiscica az ölembe mászott én meg elkezdtem simogatni.
- Hello! Felébresztettelek? - tudakolta, a tőle megszokott udvariassággal.
- Nem még facebookoztam - vázoltam fel a vasárnap esti programomat.
- És megzavartalak?
- Nem - nevettem bele a telefonba.
- Akkor oké. És amúgy miujság? Hogy van a kiscica? - a háttérben hangos csörömpölés hallatszott, majd cifra káromkodás. Egy női hang volt az. - Egy pillanat.
- Oksi - azzal lenémította a telefonját, hogy én ne halljam mi történik. Kábé már 5 perce vártam, hogy visszatérjen, már kezdtem róla lemondani, mikor is visszatért.
- Bocsi, csak húgom leejtette a tányért.
- Semmi gond - mondtam.
- Szóval. Hogy vagy?
- Köszönöm, jól. És a kis Névtelenke is jól van - ecseteltem, miközben a cica az ölemben elkezdett dorombolni.
- Névtelenke?
- Nincs név ötletem - rendeztem le ennyivel, mire Nat csak belenevetett a telefonba.
- Értem. Ne haragudj, de mennem kell. És te is menj aludni, hisz holnap iskola lesz.
- Ne is mondd! Meg fogok halni.
- Azért nem. Na, jó éjt! - köszönt el. Meg sem várta, hogy én is elköszönjek, kinyomta a telefontom. Holnap új iskolába megyek.
17 éves vagyok, elvesztettem a családom és mégsem vagyok egyedül. Mégis tudok nevetni és nem zárkózom el a világtól. Ez baj? A családom haragszik, hogy nem sírok olyan sokat? Anya tuti nem. Ő azt várná, hogy nevessek és ne is gondoljak rájuk. Apa is. Apa meterológusként dolgozott. Erős jellem volt és nem lehetett könnyen meghatni, de sose vert meg minket, se engem, se öcsémet. Anya tanárként dolgozott, ezért kevés ideje jutott neki, hogy velünk is foglalkozzon. Sokszor volt, hogy segítettem neki összeállítani egy óra anyagát és sokszor főztem én helyette, mert neki nem volt ideje. Anya nagyon szerette a hivatását, úgy mint apa. Öcsi, egy rosszcsont gyerek volt, mindig is együtt csináltunk minden csínyt. Elevenek voltunk. Sose kellett nekünk szaktanárit, vagy igazgatóit adni, mert mindig tudtuk mikor elég.
A régi emlékekre elkezdtem könnyezni. Eszembe jutott, hogy többé nincsenek és nem is lesznek. Bárhonnan nézzük, nekem kimarad az életemből az, hogy majd a barátommal és a szüleimmel elmenjek egy kínos vacsorára. Hogy apa elkísérjen az oltárhoz, mikor férjhez megyek. Csak sírtam és most fogtam fel igazán, hogy milyen érzés, mikor elvesztesz egy embert. A hiány mely felemészt és nem tudsz ellene tenni.

Az éjszakám szörnyű volt, egész végig rémálmok gyötörtek. Hangok, sikolyok, üvöltések, majd nagy csend. És ismét egyedül voltam. Hajnali 5-kor meguntam, hogy az ágyban fekszek és ha elalszok, folyton ugyanazt álmodom, így felkeltem és elvégeztem a reggeli teendőimet, amit normális körülmények között hét órakor kezdtem volna el. Nina még aludt, így próbáltam csöndben kiosonni a szobámból be a fürdőbe. Miután elvégeztem a reggeli teendőimet, szomorúan vettem tudomásul, hogy nénikém még mindig nem akar felkelni, pedig már 6 óra.

* Fél órával később*

- Miért nem keltettél fel?! - viharzott ki a szobájából nagynéném, miközben láttam rajta, hogy azt se tudja fiú e, vagy lány.
- Kellett volna? - néztem rá, miközben ő kitöltötte a reggeli kávéját, amit én főztem reggel neki.
- Ma lesz egy megbeszélésem 4 várossal arrébb. Lehet későn jövök haza. Már negyed órája el kellett volna indulnom - magyarázta és kapkodva kisietett a konyhából. Hallottam, hogy folyik a víz és hogy a fogát mossa. Ilyennek még sose láttam, de hamar összeszedte magát és alig 5 perc alatt már ott állt felöltözve, mindent elrakva és épp az ajtóhoz rohant.
- Vigyázz magadra, legyen szép napod! - kiáltott még gyorsan vissza, majd meg sem várva a válaszom, kisietett a bejáraton és becsapta maga után az ajtót.
Nem így képzeltem a hétfő reggelemet, az első napom, mikor az új sulimba megyek. Még átpörgettem a facebookom, ahol egy új üzenetem volt. A feladó Nataniel volt.

(Nataniel: N, Rina: R)
N: Szia! Elkísérhetlek a suliba? - 6:32
R: Hello! Persze, de még nincs korán? - 6:37
N: Hát, én általában 5-kor kelek, hogy mindent átnézzek, és hogy tuti elkészüljek, majd beérjek a suliba. - 6:38
R: Áhh, értem. Én aludtam volna még, de nem tudtam. :( - 6:38
N: Értem. Mikorra menjek eléd? - 6:39
R: Jöhetsz amikor akarsz, max játszunk egy kicsit Nevenincsennel. - 6:39
N: Egyre jobb névötleteid vannak. :D Oké, akkor 7-re ott vagyok. - 6:39
R: Oksi. Várlak! :) - 6:39

Kedves Natanieltől, hogy elém jön és így legalább nem ülök még tök sok időt egyedül. Kimentem a kertbe ahol a madarak nem csicseregtek, még mindig érződött az a tipikus esőillat, amit annyira szeretek. Ősz volt és a levelek már a talajon pihentek. Visszamentem a házban és abban a pillanatban meghallottam a csengő hangját.

- Szia! - köszöntem új barátomnak, aki komoran állt az ajtóban, és amint észrevett ő is rám mosolygott.
- Halihó! Miujság? - tudakolta, miközben kijjebb nyitottam az ajtót és beengedtem.
- Semmi különös, csak a szokásos.
- Értem. Nagynénéd? - kérdezte, miközben bementünk a konyhába, ahol leültünk és közben Névtelenke is odajött hozzánk, akit Nataniel az ölébe vett és simogatni kezdett.
- Lekésett valami megbeszélést. Vagyis. Úgy rohant ki a házból, mint egy fél őrült - ecseteltem, amit reggel láttam.
- Fél őrült?
- Tudod, van mikor a filmekben a főszereplő elalszik, majd 10 perc alatt rendbe szedi magát, majd el is rohan a dolgára. Na, kb ez volt reggel vele.
- Most ezt elképzeltem és tényleg vicces lehetett. És mikor ér majd haza?
- Azt mondta, lehet későn jön - gondoltam vissza az előző fél órában eltelt eseményekre.
- Akkor egyedül leszel, gondolom - nézett a kiscicára, aki közben elaludt az ölében. Hogy tud ez a cica ennyit aludni?
- Nem. Gondoltam áthívom, azt a vörös hajú fiút, akit Castielnek hívnak.
- Komolyan? - nézett rám tágra nyílt szemmel.
- Ez kész. Csak vicceltem. Azt a gyereket legszívesebben soha többé nem látnám. Tényleg, kérdezni akartam. Osztálytársak leszünk?
- Igen. Ha minden jól megy.
- Szuper. És amúgy kik lesznek az osztályban még?
- Hát, ugye van Castiel, annak van egy barátja Lisander. Vele nincs sok baj, el lehet vele beszélgetni, amolyan "írósan" elvarázsolt. Aztán, van Rosa, akivel szerintem jól ki fogtok jönni. Majd ott van még - de itt félbeszakította a mondatot és rám emelte tekintetét - de tudod mit? Nem mondom el a többieket, majd meglátod.
- Ez gonosz - biggyesztettem le a számat, mintha tényleg szomorú lennék.
- Csak azért, hogy ne csak a jó fiút lásd bennem - nevetett fel, mire én is elnevettem magam. Nataniel tényleg a jó fiú szerepében nyomult. A jó tanuló, mindenben segít a tanároknak emberke volt. Ettől függetlenül nagyon megkedveltem ezalatt az idő alatt. Még beszélgettünk egy kicsit, majd elindultunk az iskolába. Bezártam magam mögött, a menedéket adó házat és követtem az előttem haladó szőke srácot.
- Na, go új életem! - suttogtam, úgy, hogy Nataniel meg ne hallja.