Újra kell kezdenem az életem

5.fejezet - Elesés, és kémia

  Reggel arra keltem, hogy a telefonom csörög és kijelzőn Nina neve villog, nem tudtam miért hív engem negyed 8-kor. Várj! Negyed 8!!! Felvettem a telefont, miközben leszaladtam a konyhába és gyors elkezdtem reggelit csinálni.
- Szia! Ugye ébren vagy? - hallottam hangját a vonalon.
- Szia! Ha nem szól a telóm, akkor még most is álmodnék.
- Akkor nagyon siess! Le is teszem.
- Várj! Mikor jössz haza?
- Ma délután indulok, ami azt jelenti, hogy kb 4-ra ott vagyok.
- Oksi. Legyen szép napod!
- Rina! Haladj! - azzal letette, én meg mint a minap Nina, felőrült módjára készültem el. Névtelenke, csak nagy szemekkel nézett, de most nem foglalkoztam vele. Még kifelé menet, adtam neki enni, majd kifutottam a hűvös időre. "Örömmel" vettem észre, hogy fázni fogok, mert kellett volna az a pulóver, de már nem volt időm. Nem találtam a telefonom magamnál, így csak bolyongtam az utcákban. Már egy sikátorba találtam magam és nem tudtam, hány óra van, de biztos voltam benne, hogy már csak nagyon kevés időm van beérni. Miközben kifelé mentem a sikátorból, beleütköztem valakibe, mire hátraestem és a földön találtam magam. Ennél jobb, nem is lehetne.
- Nem tudsz vigyázni! - kiáltott rám egy ismerős hang.
- Bocsánat - kezdtem szabadkozni, de befogtam a számat, mikor felnéztem, és Castiel arcát láttam meg.
- Hogy veled mindig csak a baj van - mondta miközben végignézte, ahogy feltápászkodtam.
- Bocs, még egyszer, hogy neked mentem. Inkább megyek is! - azzal elindultam az ellenkező irányba, ahonnan jöttem.
- Ugye tudod, hogy rossz irányba mész? - röhögött fel, én meg szégyenemben elsüllyedtem volna. Ennél rosszabb reggelem sosem volt még. És miért pont belé kellett ütköznöm? Ja várj, tudom. Mert különben nem lett volna annyira jó a reggel. Miközben visszafordultam, éreztem, hogy a bal térdembe bele nyílal az éles fájdalom, és nagyon csíp a hely ahová estem, így leguggoltam és elkezdtem felhajtani a nadrágom szárát.
- A franc enné már meg ezt a napot! - néztem fel az égre, mikor észrevettem, hogy a térdemen egy nagy seb éktelenkedik, és folyik belőle a vér. Papírzsepi után kutakodtam, de örömmel konstatáltam, hogy nincs nálam és a szél is fújni kezdett. Reszketni kezdtem a hideg miatt, majd úgy döntöttem most már tényleg elegem van, hazamegyek.
- Tessék - nyújtott egy kéz nekem zsebkendőt. Gondolkodás nélkül elvettem és rászorítottam a sebre.
- Kösz.
- Nem vagy valami jó formában - észrevette? Ennyire látszik?
- Nem is érzem magam valami hű, de nagyon királyul - fintorodtam el, miközben feltápászkodtam. Lehajtottam a gatyám szárát, úgy hogy a zsepi a seben maradjon, majd a fiú felé fordultam.
- Megmutatod, merre van az iskola?
- Megmutathatom, ha - gondolkodott el - nem utálsz ennyire látványosan. Már elegem van, hogy mindenki odajön és kérdezi, miért utálsz.
- Én nem utállak. Csak nem kedvellek - vigyorodtam el.
- Ez olyan, hogy én nem loptam, csak nem fizettem érte - vigyorodott el ő is. - Szóval? Áll az alku?
- Legyen. Nekem sincs sok kedvem, hogy elmagyarázzam.
- Akkor menjünk! Bár 2. órára terveztem beérni, de végül is - legyintett fölényesen, mire nem bírtam megállni, hogy ne röhögjem el magam.
- És, amúgy te mit kerestél a sikátorban? - tudakoltam a lázadó, rossz fiú imidzset viselő fiútól.
- Hosszú és nem kislányoknak való történet.
- Bírom a horrort. - keltem a magam védelmére.
- Ez még a horrornál is durvább - kacsintott rám. Elindultunk a suliba, én ugyan egy kicsit bicegtem és nem egyszer volt, hogy majdnem elestem.
- Támaszkodj rám! - rántott vissza Castiel, mikor majdnem ismételten fejre buktam. Rátámaszkodtam, majd befordultunk az utolsó sarkon és észrevettem az iskolát.
- Hány óra? - kérdeztem, mikor a suli kapujába értünk.
- 10 perce megy az óra - nézte meg a telefonján.
- Fasza - bólintottam, majd egyedül elkezdtem az épület felé sétálni, de hirtelen megfordultam és a vörös srácra néztem. Ott állt a kapuban zsebbe tett kézzel és engem figyelt. Éreztem a tekintetét és olyan érzés fogott el, mintha a lelkemben mászkálna. Mintha minden titkom tudná és ez az érzés megijesztett. Száját félmosolyra húzta, mire én is elmosolyodtam.
- Köszönöm - mondtam ez a nap már 3-jára. Ő csak bólintott, majd elindult felém. Megfogta óvatosan a karom, majd elkezdett befelé vezetni.
- Azt hittem visszamész - mondtam, mikor beléptünk az épületbe.
- Aha, aztán meg elesel és még a kezed is eltöröd. Mert te képes vagy arra is.
- Hát, a mai napomon tényleg jobb lenne, ha nem csinálnék semmit - megálltunk a terem előtt és hálát adtam, hogy ofőivel kezdünk.
Kinyitottam az ajtót és beléptem. A teremen végigfutottam a tekintetem és észrevettem, hogy semmi nem változott. Egy dolgot. Az én helyemen egy másik lány foglalt helyet, azt hiszem, Charolotte. Érdeklődve figyeltem, hogy vajon mi történt, de ebben a pillanatban nem ez volt a legfontosabb dolgom.
- Elnézést a késésért, eltévedtem idefelé jövet - néztem a tanárra.
- Most az egyszer elnézem, de kérem, legközelebb ne ismételje meg. Foglaljon helyet - mondta, majd Castielre tért. Odasétáltam az egyetlen üres helyhez (Castiel helyén kívül), ami Amber mellett volt.
- Neked mi az indokod? - hallottam Mr. Shol hangját.
- Én is eltévedtem - erre a kifogásra halkan felnevettem, miközben helyet foglaltam.
- Eltévedtél?! 3 éve ide jársz. Hogy tévedhettél el?! - ordított az osztályfőnök. Leültem Amber, mellé, aki fürkészve méregetett, de nem szólt semmit. Igazából Amberrel csak annyit beszéltem, hogy megtudtam a nevét, de külön semmit sem tudok róla.
- 3 éve idejár Castiel. Az, hogy lehet, hogyha még csak 10.-esek vagyunk? -gondolkoztam, de Amber félbeszakította a gondolatmenetemet.
- Szállj le Castielről! - suttogta olyan halkan, hogy csak én halljam. Nem értettem mire gondol, hisz semmi közöm Castielhez. Az ofő folytatta az órát, a vörös fiú, pedig leült a helyére. Csak most vettem észre, hogy a pad, amiben ő is ül, mellettünk áll és ha úgy vesszük, Castiel mellettem ül.
- Ha nem szállsz le róla, megkeserülöd - ránéztem Amberre, majd csak annyit mondtam neki.
- Oks, de ha engem kérdezel, találsz nála jobbat - a lány eltátotta a száját, majd visszafordult a füzetéhez, amit éppen az egyik híres fiú banda neveivel töltött meg. Én is előkerestem a egy füzetet, majd folytattam az elkezdett rock lógómat. Óra végére már majdnem végeztem, mikor Rosa odajött hozzám fülig érő szájjal. Mindenki kiment a teremből, csak én bénáztam már, hogy összeszedjem a cuccaim és feltápászkodjak.
- Ilyen gyorsan felszedtél egy srácot? Gratulálok! - nevetett fel, mire én olyan vörös lettem, mint a paradicsom.
- Nem szedtem fel senkit. Csak eltévedtem és Castiel segített eljutni a suliba - feleltem leplezve a zavaromat, majd próbáltam kimenni a teremből, de a lábam egyre jobban fájt, így inkább felültem egy pad tetejére.
- Ahan, persze. Én meg a húsvét szigeteken lakok, nemde?
- Hát, nem tudom hol laksz. Lakhatsz ott is - erre mindketten felnevettünk.
- Inkább gyere, mielőtt még Nataniel szívinfartust kap, hogy Castiellel jöttél suliba, kettő még a szünetben sem beszélsz vele.
- Hogy jön ide Nataniel? - értetlenkedtem, hisz nagyon kedves srác, de csak barát.
- Te tényleg ennyire vak vagy?
- Nem, csak most sánta. Segítesz? - ismételten felnevettünk, majd Rosa segített felállni és felmenni kémiára. Mindenki a padok tetején ült és beszélgetett.
- Vajon milyen lesz az új kémia tanár? - hallottam az egyik beszélgetésből ki ezt a mondatot.
- Új tanár lesz? - kérdeztem Rosat.
- Neked mindenképp - nevetett fel, majd folytatta - a régi tanárral nem tanultunk semmit, mégis mindenkinek viszonylag jó jegyei voltak. Viszont egyik órán, bejött a diri, és kirúgta - mesélte a történetet.
- Áhh, Rina! Jó látni! - jött oda hozzánk Nataniel.
- Szia! Miujság veled? - mosolyogtam a szőke srácra.
- Semmi különös. És te hogy vagy? Láttam kicsit bicegtél, mikor jöttél be a terembe.
- Hát, ez csak az én szerencsém. Eltévedtem, a telóm otthon hagytam, és elestem.
- Miért nem szóltál? Elkísértelek volna.
- Mikor reggel negyed nyolckor felkelsz, nem az a legfőbb dolgom, hogy zaklassak valakit, hogy kísérjek el - mosolyogtam rá. - De nem baj. Ami történt megtörtént, nem lehet semmissé tenni.
- Délután viszont hazakísérlek - mondta határozottan. Rosa csak hallgatott és figyelt minket, ami egy idő után zavaró lett.
- Nataniel! Ide tudnál jönni! - szólalt meg Amber a hátsó padsorból. A szőke srác, bocsánatot kért, majd elindult az említett lány padjához.
- Nem meg mondtam, hogy vak vagy? - dorgált Rosa, majd leültünk egy üres padba. A szünet további részében csak átlagos dolgokról volt szó, majd megszólalt a csengő. Pont ebben a pillanatban lépte át a küszöböt egy tanár. Őt is láttam a tanáriba, fehér köpenyt viselt most is, mint akkor.
- Jó napot osztály! - mondta tiszteletet parancsoló hangon. Mindenki ráemelte a tekintetét, pár pillanatig nézték, aztán visszafordultak ahhoz, amit eddig csináltak.
- Ez az új tanár? - nézte Rosa az említett nőt. - Stílusérzéke nincs, az már biztos.
- Szerintem humorérzéke sincs - hajolt előre, a hátunk mögül egy kék hajú fiú. Vele is találkoztam már, de a neve, most nagyon nem akart beugrani.
- A nevem Ms. Delenay - folytatta, majd mikor felfogta, hogy senki sem figyel rá, max fél füllel a könyveit az asztalra csapta. Mindenki abbahagyta a dolgát és a tanárnőre emelte tekintetét. - Mindenki azonnal üljön a helyére!
Elfoglaltuk a helyünket és a folytatást vártuk.
- Az én óráimon, nem fognak úgy ülni ahogy akarnak, kezdjük ott. A kémia órákra mindig kell a védő felszerelés, akinek nincs itt, azt egy igazolatlannal kiküldöm - hát, nem egy tétovázó tanárral van dolgunk. Miután Ms. Delenay elmondta miket nem lehet csinálni, senki nem mert megszólalni. Hirtelen egy kéz emelkedett a magasba, aminek tulajdonosa nem más volt, mint Castiel.
- Tessék!
- Levegőt azért lehet venni? - kérdezte és tök komoly arcot vágott hozzá. Persze, mi többiek elkezdtünk nevetni a kérdésen, de Castielnek igaza volt. Tényleg, annyi minden volt tilos a listán, hogy már szinte levegőt venni se szabadott.
- Azt hiszed szemtelenkedhetsz velem? - szórt lángokat a tanárnő szeme.
- Nem hiszem. Tudom - válaszolt egy kézlegyintéssel a fiú. Ms. Delenay arca, olyan lángvörös lett, hogy azt hittem, mindjárt felrobban.
- Jól van, jól van. Ha mindig így tervezel viselkedni, találkozunk a pótvizsgán - fenyegetőzött.
- No, de tanárnő. Nem szép dolog így randira hívni egy diákot - szállt be a beszélgetésbe, azt hiszem Armin is. Mindenki nevetett az egész órán, ezért Ms. Delenay óra végén, szinte futva menekült ki a teremből. Sajnáltam szegényt. Néha a fiúk tényleg messzire mentek, de hát, mit kellene várni tőlük?

A nap további része nyugisan telt, a lábam ugyanúgy fájt mondjuk, de nap végére, már megszoktam, hogy lassabban kell mászkálnom. Rosalyával rengeteget beszélgettem és nevettem, főleg a kémia óra volt a téma. Mikor az utolsó óráról is megszólalt a jelző, örömmel léptem át a suli küszöbén, hol megvártam Natanielt.
- Bocsi, hogy késtem - kezdte rögtön a szabadkozást, amire én csak felnevettem.
- Többször kérsz bocsánatot, mint én egy évben - mondtam.
- Hozzászoktam már, tudod. Amúgy milyen volt a napod? - kérdezte, miközben lassan elindultunk a parkon át.
- Viszonylag jó. A kémia óra felejthetetlen volt - nevettem fel ismét a történteken.
- Na, igen- Azért ott a fiúk kicsit messzire mentek.
- Hát, ja. De épp így volt a jó - mosolyogtam el. Megszólalt Nataniel telefonja a beszélgetés közepén, mikor már csak egy utca volt hátra, hogy hazaérjek.
- Bocsi, de fel kell vennem.
- És megint bocsi - nevettem fel. Kb 2 percet beszélt valakivel, ha jól vettem ki anyjával, majd letette.
- Nagyon haragudnál, ha nem kísérnélek haza végig?
- Nem dehogy. Már majdnem ott vagyunk, innen már csak nem tévedek el. - Nataniel elköszönt, majd elindult az ellenkező irányba. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy nem bánom hogy új suliba jöttem. Persze, hiányzik pár ember onnan, de végtére is, ott sose voltak igaz barátaim. Max, Lola. Anyu is nagyon hiányzik, és nem telik el óra mikor ne gondolnék rá. Mindig is anya volt az, akit úgymond "jobban szerettem". Apa sokat utazott, és kevésszer volt otthon. Voltaképpen anyu nevelt minket, de mivel tanár volt, így nem nagyon volt ideje ránk. Öcsi talán az, aki a legjobban hiányzik. De ezt nem lehet sorrendbe venni. Miközben ezen gondolkodtam, egy könnycsepp legurult az arcomon, de hamar letöröltem és próbáltam összeszedni magam. Mikor beléptem a házba, Nina már otthon sertepertélt, Névtelenke meg figyelte őt. Mikor meglátott odafutott hozzám, és a lábamhoz dörkölődzött, majd Nina is odajött hozzám.
- Milyen napod volt? - tudakolta kedvesen.
- Jó csak fárasztó picit - mosolyogtam. Nina is elmesélte mi történt vele, majd fáratságra hivatkozva, elment aludni. Én még beszéltem pár szót sms-ben Lolával, majd felmentem megtanulni. 8 fele lementem, valami étel után, amit találtam is pirítóst, aztán letusoltam és lefeküdtem aludni. 10 óra volt, mire tényleg el tudtam aludni.