Újra kell kezdenem az életem

5000 megtekintéses különkiadás

Sziasztok!

Ezt a részt azért hoztam, mert a blog átlépte az 5000 megtekintést, amit nagyon szépen köszönök mindenkinek. Sose hittem volna, hogy egyszer olyan sokáig fogok egy blogot vezetni, hogy átlépjük ezt a számot. Szóval nagyon szépen köszönöm! :) Ebben a részben nem Castiel, vagy Rina szemszögéből tudunk meg többet a történetről, hanem Alexy-jé a főszerep. Figyelem ebben a fejezetben a melegek állnak a középpontban!

Jó olvasást!

*Alexy*

Reggel a nap sugarai ragyogták be a szobámat, mire nem tudtam megállni, hogy fel ne keljek, ezért kikászálódtam az ágyamból és a földszintre indultam. Szomorúan vettem észre, hogy még csak reggel öt óra van, ami azt jelenti, hogy még semmit nem tudok kezdeni magammal. Anyáék és Armin még tuti alszanak, ráadásul szombat révén, még csak ötletem sincs, mit tudnék ma csinálni.

Október van, a fák már kezdik felvenni az sárgás színeiket. Nem szeretem az őszt, mert ez az évszak a legrosszabb az összes közül. Nem történik semmi különös benne, és még csak vásárolni sincs annyi időm, mint eddig volt.

Jobb ötlet hiány, felmentem a szobámba és felöltöztem a szokásos szettembe, majd elindultam tenni egy sétát a városban. Már fel kellett venni a dzsekit és a nap sugarai még nem melegítették föl a földet. A parkon át mentem, ahol még alig voltak páran, akik ilyen korai órákban kimozdultak a házból, ám ekkor hátulról nekem jött valaki, mire én egy nagyot estem.

- Nem tudsz figyelni? - kiáltott rám gorombán az illető, de a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Ránéztem a hang gazdájára, és hirtelen egy hihetetlen érzés futott át rajtam. A srácnak barna haja volt, ami nagyon jól ment a szeméhez, és bár az öltözete nekem személy szerint nem tetszett, de neki nagyon jól állt. - Hahó!

- Ohh, bocsi.

- Semmi gond. Hogy hogy ilyen korán kint vagy? - kezdeményezte a beszélgetést. Kentin, az osztálytársam, akivel eddig alig beszéltem, viszont most haza se mennék. Kiderült, hogy ő futni jött ki, amit én elképedve fogadtam, hiszen én utálok mozogni.

- Ú már ennyi az idő? - nézett az órájára. Csalódottan tudatosult bennem az, hogy máskor csak a suliban fogunk találkozni. Elköszöntünk, majd én hazamentem, ahol már mindenki ébren volt. Megreggeliztem, majd bezárkóztam a szobámba, és ötleteltem, hogyan tudnék Kentin közelébe férkőzni, de egy jó megoldás se jutott az eszembe.

- Alexy! Mi a baj? - nyitott be Armin a szobámba kopogás nélkül. Fáradtan néztem rá, majd legyintettem.

- Semmi.

- Alexy. Ha ilyen kedved van két dolog történhetett. Vagy bezárt a kedvenc ruhaboltod vagy szerelmes vagy - a mondat második része, mintha gyomron vágott volna. Szerelmes lennék? - De egy bolt sem zárt be, szóval.

- Fogd be! - kiáltottam rá. Én is meglepődtem saját magamon, de még Armin hogy. Először meghökkent, majd összehúzta a szemöldökét, és leült az ágyam végébe.

- Essünk túl rajta. Mi a baj? - egy párnát magamhoz szorítottam, majd elmeséltem Arminnak, hogy találkoztam Kentinnel. - Oké, és?

- És azt hiszem tetszik - húztam el a számat. Armin egy kicsit elgondolkozott és emésztgette a hallottakat.

- Hívd el valahová!

- De hova? És milyen indokkal? - ebben a pillanatban megrezzent a telefonom, ami azt jelentette, hogy üzenetem érkezett. Megnéztem a feladód:

(Kentin:K Alexy:A)

K: Szia! Nincs kedved eljönni kutyát sétáltatni délután?

A: Szia! De persze, hánykor?

K: Mondjuk 5?

A: Nekem jó. Park bejárat?

K: Ott tali. És köszi.

- Ki az? - tudakolta rögtön Armin.

- Egyet találhatsz.

- Kentin? - boldogan ugrottam Armin nyakába, mire ő gyorsan felállt és kiment én meg alig bírtam magammal délutánig.

- Szia! - köszönt Kentin, mikor megálltam előtte. Mintha kicsit zavarban lett volna, de én se voltam jobb helyzetben. Egész végig azon aggódtam, hogy ne piruljak el, vagy mondjak valami hülyeséget amivel elijeszthetem.

- Hali! - leguggoltam és megsimogattam a Kentin lábánál ugráló kiskutyát. Ő megnyalta a kezemet, majd nagyokat vakkantott. Elindultunk a parkban és nagy köröket tettünk, miközben minden féléről beszélgettünk. Nem tudtam elhinni, hogy Kentin ennyire közvetlen tud lenni és már biztos voltam benne, hogy tetszik.

- És a te szüleid? - kérdezte. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy kérdezett tőlem valamit, de gyorsan válaszoltam is.

- Az én szüleim? Olyan semlegesek. Nem szigorúak, de nem is mindenbe mennek bele. Például lehetetlen, hogy 18 éves korom előtt elköltözzek. Bár nem is akarok. Jó otthon.

- Értem. És mit szoktál csinálni szabadidődben?

- Vásárolok. Vagy Rosaéknak segítek.

- Közel álltok egymáshoz Rosaval?

- Igen - mosolyogtam, de mintha ő máshogy értette volna a dolgot. Hirtelen elkomorult és az órájára pillantott. - És a barátja is nagyon jó fej. Persze, nem áll annyira közel egymáshoz a stílusunk, de el tudok vele is beszélgetni.

- Ohh. A barátjával? Ezek szerint ti nem jártok? - kerekedett el a szeme. Hirtelen elfogott a nevetőgörcs és legszívesebben lefotóztam volna azt a fejet amit vágott. - Mi olyan vicces?

- Nem, nem járunk. Aranyos vagy mikor féltékenykedsz.

- Nem féltékenykedem - vágta be a durcást. Egy emeletes ház mellett mentünk, Kentin kutyája meg kíváncsian nézte a jelenetet. Az utca lámpa fényében Kentin arca rákvörös lett, mire én a ház oldalához húztam és a kezemmel megakadályoztam, hogy el tudjon menni. - Hagyd abba!

- Tényleg nem vagy féltékeny? - simítottam meg az álla alatt.

- Nem, de hagyj békén. Ne nyúlj hozzám!

- Miért is ne? - Kentin szeme haragosan összeszűkült és megpróbált ellökni, ám nem sikerült neki.

- Hagyd abba, különben tényleg megharagszom!

- Már így is haragszol - rántottam meg a vállamat hanyagul. Ellöktem magam a faltól, amivel szabad utat adtam Kentinnek, de ő visszahúzott és fordított a helyzeten. Csak néztük egymást, és nyeltem egy nagyot. Legszívesebben megcsókoltam volna, de tudtam, hogy ő nem akarja. Miért akarná?

- A francba! - azzal száját az enyémre tapasztotta. Megdöbbentem. Nagyon. De egyben boldog is voltam. Nagyon.