Újra kell kezdenem az életem

20. fejezet - Vizicsata

- Jól áll neked a vörös - jegyezte meg Castiel mikor eltávolodtunk egymástól. Zavaromban a földet kezdtem pásztázni, mire a vörös gyengéden felemelte a fejem. Megkönnyebbülés fogott el, hogy Castiel szeret, és életemben nem éreztem még ezt a boldogságot, amit most éreztem. Mintha megtaláltam volna, a másik felem. Mikor lettem ilyen nyálas? Vagy mindig is ilyen voltam, csak senki nem volt képes rá eddig, hogy előhozza? Rá mosolyogtam, és már hajoltam, hogy én csókoljam meg, mikor egy nagy kutya rontott oda hozzánk.

Castiel szeme elkerekedett, mikor az állat odarohant a padunkhoz, és a fiú arcát kezdte nyalogatni.

- Démon! Rossz kutya! Miért nem vagy otthon? - dorgálta a gazdája Démont. A "véreb" lehajtotta fejét, majd kiskutya szemekkel nézett a fiúra. Aranyos volt ezt a nagyálatot, ilyen félénken, és megbánóan látni, ezért megsimogattam.

- Megijedtél a tűzijátéktól? - Démon, mintha értené amit mondok, vakkantott egyet, majd az én arcomat is nyalogatni kezdte.

- Mióta visszakerült hozzám, azóta kezelhetetlen, ugye? - nézett az ebre Castiel. Emlékszem, még pár hete a parkban találkoztam a vörössel és a kutyussal, de mikor Castielnél jártam, nem láttam. Hogy ez miért csak most esik le?

- Visszakerült? Eddig hol volt?

- Anyámék elvitték. - összeráncoltam a szemöldököm, majd várakozóan a a vöröst néztem. - Van egy ismerősük, akik sokszor utazik haza, meg vissza Amerikába. Na, ő hurcolászta Démont.

- Így már világos. Szegény. Biztos hiányoztál neki. - a kutya még mindig szomorúan nézett minket, én meg őt figyeltem. Ismét petárdák durrantak a magasba, mire Démon össze vissza kezdett szaladni, és kirohant a kertből. Castiel és én rögtön utána indultunk, és mivel a kutyában volt nyomkövető, a vörös végig tudta, hogy merre megy.

- A kurva életbe! Az erdő felé megy. Onnan nem fog visszatalálni - Castielt életében nem láttam még ilyen idegesnek. Picit megijesztett, de másik oldalról meg teljesen megértettem. És egy másik oldalról jól állt neki az aggódás- Várj! Megállt. Jön vissza.

- Ott van, nézd! - mutattam magam elé. Az állathoz sétáltam, aki amint észrevett, rögtön letámadott, és feldöntött. - Na, jó, most már feldöntöttél, akkor most szépen hazamegyünk, oké? - Démon nagyokat vakkantott, én meg megfogtam a nyakörvét, és úgy vezettem őt.

- Neked tehetséged van a kutyákhoz - mondta Castiel picit megnyugodva.

- Nincs tehetségem. Egyszerűen tudom, hogy kell közeledni hozzájuk. De tényleg haza kéne vinni.

- Nem bánod?

- Őszintén? Annyira unatkoztam már - a fiú felvett egy kaján vigyort, amit már jól ismertem, és megszólalt.

- Ő, hogy a kisasszony unatkozott? Nekem egészen bejött a party - nevettem, majd a kezébe adtam Démont, mikor már kezdtem fáradni. Castiel egyik kezével a kutya nyakörvét tartotta, a másikkal pedig az én kezemet fogta, és úgy indult a fiú házához.

Mikorra odaértünk, már teljesen át voltam fázva, vacogtam, és csak arra vágytam, hogy bekuporodjak a puha paplan alá, és nézzek valami hülye filmet.

- Ha nem mini szoknyába jönnél, hanem esetleg nyolc gatyában, akkor nem fáznál - szidott Castiel.

- Most nehogy azt mondd, hogy nem jön be - beléptünk a házba, Démon rögtön a helyére futott, a takarója alá, Castiel pedig ledobva a kabátját, a nappaliba lépett.

- Az egy kérdés, hogy bejön e, de az másik, hogy megfázol - keresni kezdett valamit az ágynemű tartóba, addig én a konyhában engedtem magamnak egy pohár vizet. Éppen az ablakon bámultam kifelé, mikor a vörös rám terített egy pokrócot. - Adok egy pólót, majd menny el fürödni.