10. fejezet - A buli

295 20 2
                                    

Az odaúton végig egymást szekáltuk különböző módon, és nagyon megbámultak minket az utcán mikor nagyokat nevettünk a poénokon. Főleg engem méregettek szúrós szemmel, mert lehet, hogy a szoknyám rövidebb volt a kelleténél. Annyira nem hatódtam meg rajta, hisz tudtam, hogy soha többé nem fogom ezt a szoknyát felvenni és egy bulira pont jó. Mikor végre beértünk a sulihoz, az idő már negyed hét volt. - Mi csak stílusosan késtünk. A gazdagok is ezt szokták, gondolom - mondtam Rosanak, aki csak helyeslően bólogatott. Áthaladtunk a sulin, végül a tornateremben lyukadtunk ki, ahol már javában szólt a zene. Rögtön a puncsos tálhoz léptem és szedtem magamnak. - Én elmegyek a mosdóba, majd később csatlakozok - köszönt el a lány, majd magamra hagyott Alexyvel. - Tök jó lett az egész terem. El se hiszem, hogy itt szoktunk izzadni - nevetett a kék hajú srác. - Őszintén én sem - Nataniel jelent meg az ajtóban és nagyon keresett valakit a tekintetével. Mikor megtalálta a valakit, aki én voltam, rögtön odajött hozzánk, majd barátságosan köszönt. - Sziasztok! Hogy vagytok? - Szia! Egész héten alig beszéltünk. Én köszönöm jól vagyok, ugyan kicsit váratlanul ért a buli, de nagyon jól érzem magam eddig. - Én is jól vagyok - jegyezte meg Alexy csendesen. Váratlan volt, hogy ilyen csöndessé vált hirtelen, de nem nagyon törődtem vele, inkább Nataniellel foglalkoztam. - És te hogy vagy? Mi történt veled a héten? - Semmi különös, csak a szokásos tanulás, tanulás hátán - zavartan beletúrt a hajába, ami így is eléggé keszekuszán állt, így most még jobban szétcsúszott. Nem tudtam eldönteni, hogy a szőke srác minek öltözött, de valami régimódi zenére tippeltem. Kötött mellényt viselt, alatta egy fehér pólóval, és egy bézs színű trapéz gatyával párosított a szettjéhez. - Tetszik a suli, így egy hét után? - Ahan. Arminon nagyon sokat nevetek, az osztállyal is kijövök, illetve az évfolyam társaknak is szoktak most már köszönni, szóval. - Értem. Az jó - mosolyodott el. Viola is megjelent a körünkben és Alexyvel kezdett beszélgetni és úgy láttam mind a ketten élvezik a másik társaságát. - Rina - kezdett bele Nat a beszélgetés folytatásába - Nincs kedved táncolni? - De, persze! Gyere! - húztam magam után a fiút a táncparkettre. Igaz egy olyan szám ment, amit nem ismertem, de hamar rájöttem az ütemére, így tök jól eltáncolgattam a szőkével. Viszont szokásos bénaságomhoz híven, megbotlottam és ha a srác nem kap utánam, hanyatt vágódom a padlón és halálra taposnak. - Gyönyörű vagy! - mondta Nat, mikor segített visszaszerezni az egyensúlyom. Zavaromban elpirultam, mert nem hittem, hogy ilyen édesen hangzik majd a szőke szájából ez a két szó. - Köszönöm! - még egy kicsit táncoltam, majd úgy döntöttem kimegyek friss levegőt szívni. Nataniel ugyan felajánlotta, hogy jön velem, de láttam Melody szomorú tekintetét és, mert egyedül akartam lenni, ezért visszautasítottam. Kiléptem a hűvös sötét estébe. Bár estének még nem nevezném, hisz még csak 7 óra volt, de már vak sötét volt és majdnem felbuktam egy faágban, miközben a pad felé mentem. Még csak 5 perce üldögéltem a padon, mikor a kertészklub felől egy fekete árny lépett oda hozzám és ült mellém. - Hát te is eljöttél? - néztem nagy kerek szemmel Castielre. - Miért ne jöttem volna? - Azt hittem nem a te stílusod. - Akkor mi az én stílusom? - nézett rám kaján vigyorral az arcán. Ő nem volt kiöltözve, mért lett volna, a szokásos póló, farmer összeállításában feszített, ami nagyon jól állt neki. - Nem tudom - rántottam meg a vállam, majd felszedtem egy követ és a közeli falhoz vágtam. - Összejöttél már a stréberrel? - váltott vissza a mogorva Castielre. Valami furcsa volt a hangjában. Nem a megszokott gúny, inkább féltékenység. Mikor rájöttem a felfedezésemre, széles vigyor terült el az arcomon. - Csak nem féltékeny vagy? - Mire lennék féltékeny? - váltott át idegesbe a hangja. - Arra, hogy táncoltam Nattal, de veled nem - mintha a fiú elmosolyodott volna, de hamar visszaváltott a Mr. Seggfej üzemmódba. - Bármikor rá tudnálak venni, hogy táncolj velem! - nézett rám kihívóan. A harc hát legyen harc. - Tényleg? - Igen - legyintett fölényesen. - Legyen. Ha az este rá tudsz bírni, hogy táncoljak veled meghívlak egy fagyira. Ha viszont nem, akkor te hívsz meg engem. Áll az alku? - Fagyira? Ősz van, te nő! - Akkor mire? - Egyezzünk meg, ha táncolsz velem, akkor el kell jönnöd velem a Horror Házba, ha nem, akkor írok rólad egy dicsőítő dalt. Oké? - már magam előtt láttam Castielt a gitárral, miközben a rólam írt dalát énekli. De a Horror Ház nem hangzott olyan jól és mivel elég ijedős vagyok, így nem is nagyon volt kedvem elmenni. - Rendben - egyeztem bele - Akkor majd találkozunk. Szia! - állt fel, majd bementem a tornaterembe, hol akkor kezdődött el a karaoke. Nataniel és Melody beszélgettek, aminek nagyon örültem. Rosa épp az egyik évfolyam társunkkal beszélgetett, de mikor észrevett odajött hozzám. - Hol voltál? - Az udvaron - válaszoltam, majd a "fellépőket" kezdtem figyelni, akik nagyban már nyomták az éneklést. Az egyik egy lány volt, a másik egy fiú, akik egy szerelmes számot énekeltek. Ahogy magamban gyors lefordítottam az angol számot, rá kellett jönnöm, hogy nagyon nyálas, de azért végighallgattam őket. - A következő fellépők Rina Rebel és Rosalya Coffens - nagy szemekkel néztem a mellettem lévő fehér hajú lányra, aki most szörnyen elsápadt és ugyan olyan rémülten nézett vissza rám. A sarokban feltűnt Alexy, aki csak röhögött, így hamar leesett, hogy ő írt fel bennünket. - Hahó! Rina és Rosalya, gyertek gyorsan! - megragadtam Rosa karját, aki még mindig halál sápadt volt, majd odamentem Alexyhez és őt is megragadtam. - Hé, engem nem hívtak! - próbált ellenkezni a srác. - De jössz! - azzal felhúztam őket a színpadra. - Melyik számot adjátok elő? - kérdezte Borisz bá, a tesitanár. - A twenty ne pilots-től a Heathens-t. Ismeritek? - intéztem az utolsó kérdést két barátomnak. Mindketten bólintottak, így benyomták a zenét, mi meg nekikezdtünk. Rosa mikrofonját kikapcsoltam, míg Borisz bá nem figyelt, és mondtam, hogy csak tátogjon, de Alexynek nem engedtem. Nagyon jól éreztem magam és bár sokak szerint jó a hangom, én azt mondom, hogy hanyagolom az éneklést. A szám végén megtapsoltak minket, mi meg levágtattunk a színpadról. - Nem is tudtam, hogy tudsz énekelni - nem tudom, hogy Castiel, hogy került mögém, de hirtelen olyan közel éreztem magamhoz, mint még senkit. - Nem is tudok - húztam el a számat. - Nem tudsz? Nem tudsz?! Mit műveltél le ott az előbb? Már volt értelme eljönni ide - kacsintott rám. - Jössz táncolni? - Ez gyenge próbálkozás volt. - Fiatal még az este - kacsintott újból. További párok mentek énekelni, főleg a végzősök tolongtak a színpadért, a többiek csak voltak és vagy táncoltak, vagy beszélgettek. Jó hangulatban telt az este. - Hányadika van? - kérdezte Viola. - Október 29.-e. Miért? - Elromlott a telefonom és kíváncsi voltam rá - rántotta meg a vállát. A folyosón beszélgettünk mi négyen. Alexy, Viola, Rosa és én. - Olyan fura vagy Rina. Van valami? - nézett rám Alexy. - Hogy érted, hogy fura? - Hát végig mosolyogsz, néha felnevetsz a semmin és máson jár az agyad. Ami nem baj, csak nem ilyen szoktál lenni. - Csak jó a kedvem - nevettem fel. - Te tudod - legyintett, majd folytatta a beszélgetést Violával. - Én visszamegyek a tornaterembe. Jön valaki? - Én - lépett ki az osztályteremből Castiel. Mindenki döbbenten nézett az érkező fiúra, de én csak mosolyogtam. - Hát gyere! Majd később - intettem a többieknek, majd elindultam a vörössel a tornacsarnokba. Ahogy beléptünk a helyiségbe meghallottam az egyik kedvenc számom, amire nagyon jól lehet táncolni. - Szeretem ezt a számot - jelentette ki Castiel. - Én is. - Nem táncolunk? - Hallani akarom a rólam írt dalod szóval nem. - De amúgy táncolnál? - ezen elgondolkodtam. Végül is a Horror Ház nem lehet annyira rossz. De nem hagyom, hogy ő győzzön. A büszkeségem nem engedné. - Ha nem fogadtunk volna, akkor lehet. De így? - azzal otthagytam a meghökkent srácot, gondolom nem erre a válaszra számított, majd elindultam a puncsos tálhoz. Aya, az egyik évfolyamtársam is ott volt, de nagyon szomorú képet festett. - Szia! - köszöntem neki barátságosan, majd mellé ültem. - Hello! - Mi történt? Olyan szomorúan üldögélsz itt - mondtam a szőke hajú lánynak. - Semmi, csak - nagyot sóhajtott, mielőtt folytatta volna a történetet - tudod ma van a nagybátyám születésnapja. - De hát az tök jó, nem? - De. Csak tudod ő már nem él. És így nem érzem annyira jól magam - a fejemben megfordult, hogy akkor minek jött el, de nem akartam gonosz lenni, így csak ennyit fűztem hozzá. - Ő azt szeretné, ha örülnél. Érezd jól magad! Megértelek és átérzem a helyzeted, de próbálj meg kikapcsolni! - kezdtem a lélekemelést, ami úgy tűnt, Ayának nagyon jól esik. - Tudom. És igazad van. De hagyjuk, nem akarom, hogy tiszta depi legyek, csak nagyon szerettem őt és így azért nem annyira jó. Váltsunk témát! Ismered ezt a számot? - Hát hogyne. Egyik kedvenc - vigyorogtam. - Jössz táncolni? - Menjünk! - Ayával nagyon jól elszórakoztunk, sokat nevettünk. Lassan kezdett vége lenni a bulinak, és az emberek is kezdtek fogyatkozni. Elköszöntem Ayatól, majd elindultam megkeresni Alexyt meg Rosat. Rosa a teremben volt és Lisanderrel beszélgetett. - Szerintem is van köztük valami - helyeselt Rosa valamire. - Sziasztok! Kik között van mi? - mindketten megijedtek először, majd próbálták a zavarukat elrejteni. - Csak Lisdrága egyik barátjáról és egy lányról volt szó, nem érdekes - legyintett Rosa. - Hát oké. Én lassan hazamegyek. - Mi is indulni készültünk - mosolygott Lisander. - Basszus. Elkéstünk - nézett Rosa a fiúra. - Komolyan? - Igen már háromnegyed 8. Félre ott kellett volna lennünk. Rina, nagyon haragszol, ha külön megyünk? Alexy már hazament. - Nem menjetek nyugodtan. - Köszi! Szia - még Lisander is elköszönt, majd mindketten futva elindultak valahova. Kiléptem az udvarra és indulni készültem, mikor Castielbe botlottam. - Már mész is? - Igen, már alig vannak páran. - Nincs kedved sétálni? - túrt bele a hajába zavartan. - Hát végül is - kimentünk a suliból, majd a város vége felé indultunk. Egy erdő részhez mentünk, ahol már nem voltak lámpák így a mobilunkkal világítottunk. Az idő nagyon esőre állt és nagyon hideg szél fújt. Jobban összehúztam magamon a dzsekim, de nem szólaltam meg. - Már nincs messze - szólalt meg hirtelen a fiú, aki eddig nagyon csendben volt. Már ott tartottam, hogy visszafordulok, de ekkor megálltunk. Egy erdős helyen voltunk, ahol látszott, hogy rég nem járt senki.
- Minek jöttünk ide? - toporogtam idegesen.
- Én sose vesztek - vigyorgott rám, majd elővette a telefonját és rátette a zenét és egy lassú számot indított be - Szabad?
- Én se vesztek soha - legyintettem nevetve. Farkas szemet néztünk, amit egy fekete árny előlépése a bokorból zavart meg. Mivel én voltam közelebb a bokorhoz, így még jobban beparáztam, ezért gyorsan Castiel mögé ugrottam.

- Na ne féljetek! - a hangját rögtön megismertem. Carlos. Az egyik kezében egy fegyvert tartott és ránk szegezte. - Rina, Rina. Mindig rosszban sántikálsz. A neved is ezt takarja. Ha nem lenne annyira fontos nekem Nina, már rég halott lennél, de mivel tudom, hogy nem bírná ki, ha elvesztene, így maradhatsz. Egy ideig - nevetett fel gonoszul. - Mit akarsz tőlem? - vettem erőt magamon. Castiel rögtön erősebben szorított magához, ami nagyon jól esett, tekintve a helyzetet. - Tőled? Semmit. A barátodtól annál inkább - szegezte a pisztolyt Castielre. A vér megfagyott az ereimben. Az adrenalin miatt nem hallottam senkit és semmit. Lassan feltápászkodtam, és szembenéztem a férfival. - Bár, ha jobban belegondolok, te se lennél rossz, ha kikerülnél a képből. - Tudod, csak egy a probléma. Én nem akarom, hogy Ninával legyél - Carlos csak nevetett. Hangja betöltötte a sötét erdőt, de ekkor megláttam Carlos mögött Olivert. Nála is pisztoly volt és Carlos felé szegezte. Szívem szerint hagytam volna, hogy lelője, de előtte jól meg akartam verni a férfit. Óvatos jelzést adtam Olivernek, hogy tegye el a pisztolyt és ugorjon rá a férfira, majd szedje el tőle a fegyvert. A fiú meg is tette amit kértem. Carlos ugyan nem vette észre a jelzéseimet, de Castielnek feltűnt. Oliver hirtelen mozdulattal leterítette a földre, ami miatt a férfi elejtette a fegyvert és beverte a fejét egy kőbe. Castiel is odarohant, majd ő is lefogta a férfit. - Mit akarsz tőlem? - Nina nem akar velem eljönni Los Angelesbe. Úgy gondoltam, ha eltűnsz, könnyebben belemegy. - Te elmebeteg vagy - ökölbe szorult a kezem és odamentem hozzájuk. Felemeltem a férfi fejét, majd nagyot behúztam neki. - Ezt azért, mert ujjat húztál velem - majd még egyet ütöttem. Már vérzett a feje, de nem érdekelt már. - Ezt azért, mert Ninát megbántottad - és még egy utolsót adtam neki - Ezt meg azért, hogy vésd az eszedbe, hogy ha még egyszer találkozol Ninával, a barátaimmal, vagy a családom bármelyik tagjával saját kezemmel fogom meghúzni a ravaszt - a férfi már fél ájultan feküdt, de nem érdekelt. Nagyon ideges voltam és egyszerűen nem tudtam mit csináljak. Végül felvettem a földről a fegyvert. - Hagyjátok! - szóltam a fiúknak, akik felálltak, de még mindketten behúztak egyet egyet a férfinek. - Hogy hogy itt voltál? - fordultam Oliverhez mikor kihívtuk a mentőket Carloshoz, holott nem érdemelte meg, de megkapta amit kellett neki. Egy közeli elhagyatott házhoz mentünk, amit Castiel mutatott. Bementem az épületbe a fiúkkal. - Láttam Carlost elmenni a sulitok felé. Éreztem, hogy rosszban sántikál, ezért inkább elmentem a sulidhoz. Láttalak titeket az erdő felé sétálva, de úgy voltam vele, hogy menjetek. Visszafordultam, hogy hazamegyek, de akkor megláttam Carlost, aki követett titeket. - Ez oké. És a fegyvert honnan szerezted? - kérdezte Castiel. - Ez játék pisztoly. Haverommal egyszer fogadtunk valami hülyeségben és én vesztettem, ezért mindenhova egy játék fegyverrel kell járkálnom. Ne is kérdezzétek! - legyintett. Ha más helyzetben lennénk, tuti röhögtem volna, de most hálát adtam annak a havernak.
- És hogy megyünk haza? - az eső kint szakadt és villámlott. - Na, ez jó kérdés - nézett Castiel is ki az ablakon. - Max elázunk. A ma estéhez képest, ez semmiség - mondta Oliver. - Mikor mész Németországba? - tettem fel azt ami olyan régóta érdekelt. - Holnap, a 4 órás repülővel. - Akkor ez egy jó búcsú volt - nevettem fel cinikusan. - Az biztos. Emlékszel régenis mindig így volt. Mikor a másik már ment volna haza akkor viseltük el a másikat jobban. - Na, igen. Emlékszel a kézfogásunkra? - Hogyne - a kézfogásunk nem volt bonyolult, egyszerűen pacsiztunk, majd megfogtuk a másik kisujját, a sajátunkkal. - Menjünk haza - álltam fel. - Én nem haza megyek - felelte Oliver. - Hogyhogy? Akkor hova? - A franc fog hajnal kettőkor felkelni, hogy kiérjen a reptérre és összekészülődjön. A reptérhez van közel egy hotel és ott leszek. - Értem. Hát jó - elindultunk ki az ajtón. Elköszöntünk Olivertől, aki sietve hívott egy taxit, ami elviszi a hotelhoz. - Van nálatok valaki otthon? - Nincs. Nina annál a féregnél alszik ma. Vagyis gondolom már alszik, ezért nem vette észre Carlost. De megleszek - Castiel megrázta a fejét, majd olyat mondott, amit sosem gondoltam volna. - Nem szeretném, hogy egyedül legyél otthon. Még valaki rád támad. - Akkor kísérj haza! - egyszerűsítettem le a problémát. - Aludj nálam ma, kérlek - túrt bele a már amúgy is kócos hajába. - Castiel, nem lehet. - Légyszíves. Nyugodtam lennék és tuti, te se akarsz egyedül lenni - végül addig kérlelt, hogy belementem. Elindultunk hozzájuk sietve, hogy annyira ne ázzunk el, de mégis csurom vizesen léptünk be Castiel házába. Útközben elmesélte, hogy a szülei sokat utaznak, így elintézték, hogy egyedül lakhasson. Azt hittem csupa kosz lesz minden, de kellemeset csalódtam. A ház ugyan kicsi volt, de tiszta és nem volt büdös zokni a földön. Mikor beértünk a házba felhívtam Ninát, hogy tudja, hogy egy "barátnőmnél" alszok. - Kérsz valamit? - kérdezte a vörös. - Esetleg vodkát, hogy elfelejtsek mindent - gondolkodtam el. - Na, azt nem kapsz - rázta meg a fejét mosolyogva. - Vizet kapok akkor? - Abban megegyezhetünk - megittam a pohár vizet, majd elküldött fürdeni és adott egy hosszabb pólót, hogy abban aludjak. Mikor a tükör elé értem és megláttam magam, majdnem nem hittem el, hogy én vagyok. A sminkem elkenődött, mindenhol koszos voltam, a kezemre meg vér száradt. A hajam összekócolt volt, így inkább gyors lezuhanyoztam és átöltöztem. Kimentem, ahol Castiel épp a lepedővel bajlódott a kanapénál. - Miért nehéz ezt a szart rátenni? - bosszankodott magába. Odalopakodtam és a hátára ugrottam. Ő először megtántorodott, de hamar visszanyerte egyensúlyát és elkezdte csikizni a talpam. - Ne! Kérlek! Ne! - sikítoztam miközben a könnyem is kifolyt a nevetéstől. Mikor nagy nehezen abbahagyta, segítettem beágyazni, majd Castiel is elment fürdeni. Lefeküdtem a kanapéra és elhelyezkedtem. Már majdnem elaludtam, mikor a vörös kijött. Éreztem, hogy felemel és bevisz valahová, majd letesz egy ágyra aztán kimegy. Azt se tudtam hol vagyok, csak elaludtam. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy Castiel fölém tornyosul és próbál nyugtatni. - Rina! Nyugi! Csss - már emlékeztem. Sikolyok, füst, rémült tekintetek voltak az álmomban, mint a tűz után és akkor Carlos is feltűnt ott. Castiel ott ült az ágya szélén, míg vissza nem aludtam. Újra felébredtem, így inkább kimentem a konyhába egy pohár vízért. A fiú nyugodtan aludt én meg elmosolyodtam rajta. Ma olyan rendes volt velem. Hirtelen ötlettől vezérelve befeküdtem hozzá az ágyba és ott aludtam el. Még éreztem, hogy magához ölel és hogy valamit mondd, de azt már nem hallottam, mert újra álomba merültem. Végre úgy, hogy nem keltem fel, csak másnap reggel.

Újra kell kezdenem az életemWhere stories live. Discover now