A fekete kutya lánya

1./3.

Hagrid hatalmas alakja már messziről látszódott. Angelica mosolyogva köszönt neki, és elhatározta, még a héten meglátogatja. Elköszönt Hermionétől és az időközben melléjük szegődő Rontól, Harrytől és Nevilletől, majd a szemével újabb vörös hajkoronákat keresett. Hamarosan meg is találta, és feléjük vette az irányt.

- Hali, fiúk. Igazán megkereshetettek volna a vonaton - ért oda az ikrekhez, és szúrósan nézett George-ra.

- Most mi van? - vette észre a fiú a "csúnya" nézést, amit felé intézett a lány.

- Veled még beszédem van - bökött a mellkasára, és onnan nézett fel a nála körülbelül egy fejjel magasabb fiúra. George szemében felismerés csillant, és pár, nem éppen szép szóval illette meg testvérét. Még jó, hogy Ron ezt nem hallotta. Fred nem igazán értette, miről van szó, és Angelica ezt jobbnak látta, minthogy kitálaljon neki.

Utána már csak a fiákereknél tudtak pár szót váltani. De csak annyit, mint tavaly. Angelica odasétált a "láthatatlan lovakhoz", melyeket csak az lát, aki már végig nézte egy szerette halálát. A lány sosem tudta, ő miért láthatta a thesztárolkat. Lehet ennek is köze van ahhoz az estéhez. Megsimogatta őket, amit a fiúk egy hangos röhögéssel fogadtak, majd segítettek neki felszállni a fiákerre.

- Történt valami a nyáron? - törte meg a csendet Angelica. Össz-visz hárman ültek a kocsin.

- Alighanem emlékezetesek maradunk a Roxfortban - dőlt hátra, elégedetten vigyorogva Fred. George ugyanígy tett.

- Pazar. Bővebben - forgatta meg a szemeit a lány. A fiáker döcögve elindult.

- Van egy pár új találmányunk. Ráadásul... - dőlt előre George - Szermányoltunk modernebb cuccot. Garantáltan ütni fognak - vigyorodott el szélesen.

- Szuper. Ezen a nyáron csináljátok a legjobb kütyüket, én meg pont most maradok le róla - dünnyögte az orra alatt Angelica, majd hátra dőlt. Az ikrek összenéztek, majd elvigyorodtak. A lány már ebből tudta, hogy nem számíthat semmi jóra.

- Ne aggódj, majd az egyik éjjel tartunk neked egy külön órát - ölelte át a vállát egyik oldalról Fred. Angelica vöröslő fejjel tolta arrébb a fiút, zavart nevetéssel kísérve. Egyetlen gondolat villant át az agyán, olyan jó illata van!

Az út további részében hülyéskedtek, és egész Roxmorts tőlük zengett.

Bár ez egyáltalán nem zavarta őket.

Így csoda, hogy nem maradtak a fiákereken.

- Na, szóval, mit is mondtatok szegény Ronnak? - tette fel a kérdést a lány, utalva a vonaton történtekre.

- Áááh... - legyintett George - Csak megvicceltük.

- Aha... - nézett vigyorogva a két fiúra Angelica, úgy várta a folytatást.

- Ne nézz így ránk! - takarta el a szemét Fred - Túl nagy volt a képe. Úgy gondoltuk, kicsit leveszünk az arcából.

- Akkor szerencsétek van - motyogta maga elé, az ikrek felvont szemöldökkel figyelték. Angelica felemelte a fejét, és szembe találkozott két értetlen, kék szempárral - Most mi van?

- Hogy érted azt, hogy szerencsénk van? - kérdezte Fred. George már kapozsgálta az igazságot, de inkább nem szólalt meg.

- Úgy, hogy találkoztam vele a vonaton... illetve az új haverjával, Harryvel, és megtudtam valamit - vetett egy jelentőségteljes pillantást a vörös hajú George-ra - És hazudtam az érdeketekben.

- Szeretünk! - szorította magához a lány a két fiú. Bár egyikőjüknek fogalma sem volt, mit értett a "valami,, alatt Angelica, de nem is érdekelte. Kihasználta, hogy ölelheti.

- Jól van! Elég, fiúk - nevetett a lány - Megfulladok!

Az ikrek elengedték a lányt, majd csatlakoztak a többiekhez, és együtt bevonultak a nagyterembe. Mire mindenki helyett foglalt a saját asztalánál, megérkezett McGalagony professzor, és bevezette az elsőéveseket. Minden kicsi ámulva, már-már nyálcsorgatva nézett körül.

Hát, igen. A Roxfort nagyterme maga a tökély. Elvarázsolt mennyezet, melyen most a gyönyörű, csillagos ég látható. A sok, repülő gyertya, és maga a hangulat és a társaság.

Az elsősök botladozva ugyan, de eljutottak a tanári asztalhoz, és felálltak egymás mellé, ahogy a tanárnő kérte.

A süveg egyből megszólalt, ahogy már két éve folyton. Természetesen új szöveggel állt elő, mint minden évben.

Kalapok közt keresgélve
Találsz talán szebbet,
De nem hordott még fején a föld
Nálam eszesebbet!
Én vagyok a Teszlek Süveg.
A híres? Naná!
Más sapkákkal ne végy engem
Egy kalap alá!
Én látom, mit senki más:
hogy rejt a fejed.
Próbálj fel, és mentem mondom,
hol van a helyed.
Ha vakmerő vagy s hősi lelkű,
Házad Griffendél.
Oda csak az kerül, ki
Semmitől se fél.
Hugrabugnak nyájas népe
békés, igazságos.
Oda mész, ha türelmes vagy
S jámbor - ez világos.
A bölcs öreg Hollóhátban
Éles elmék várnak.
Kiknek a tanulás kaland,
Oda azok járnak.
Hogyha agyafúrt s ravasz vagy,
Ne is tekints másra:
A Mardekár való neked.
Ott lelhetsz sok társra.
Hát vegyél fel, és ne remegj!
Forog ez az agy!
Bár nincsen mancsom, nálam mégis
Jó kezekben vagy!

Miután a süveg elhallgatott mindenki tapsviharban tört ki.
Angelica kiszúrta Ront és Harryt, majd Hermionét is. A vörös hajú fiúval összetalálkozott a tekintete, mire a lány megeresztett felé egy kárörvendő vigyort. Ron elmormogott valamit, és Angelica biztos volt benne, hogy legszívesebben bemutatott volna neki, csak ennyi tanár előtt nem merte. Főleg Dumbledore professzor előtt nem. Angelica csak vigyorgott, mint egy elmeroggyant, de ha minden igaz, egy házba fognak kerülni a fiúval. Majd akkor ellátja a baját.

McGalagony professzor a háromlábú székhez sétált, majd elővett egy pergamen tekercset.

- Aki hallja nevét, idejön, leül a székre, én pedig a fejére teszem a süveget. Amint elhangzott a kérdéses ház, mindenki üljön a megfelelő asztalhoz - hangoztatta a professzorasszony, majd kinyitotta a tekercset - Abbott, Hannah!

Egy kis, szőke lány sétált McGalagony elé, majd lepottyant a székre. A tanárnő a fejére rakta a süveget, ami egy kis gondolkodás után elkiáltotta magát:

- HUGRABUG!

A kislány boldogan szaladt a jobb oldali asztalhoz, ahol fütyültek és tapsoltak neki.

Angelica tovább már nem igazán figyelt. Azt tudta, hogy egy bizonyos Lavender Brown az ő házukba került. Aztán megütötte a fülét egy bizonyos név.

- Granger, Hermione!

Drága vonatos barátnéja kirohant a székhez, és a fejére húzta a süveget. Ő is ideges egy kicsit. Bár még soha nem látott ilyet Angelica.

- GRIFFENDÉL! - harsogta a süveg, mire az egész asztal hangos üdvrivalgásba kezdett.

A barna hajú, kissé kócos kislány az asztalhoz botorkált, olyan vörös fejjel, mintha kviddicsmeccsre menne, és a Griffendélnek szurkolna.

Még jó pár név, ami Angelica emlékezetében nem maradt meg. Csak annyi, hogy Neville is griffendéles.

Aztán jött az a név, ami majdhogynem mindenkit lefagyasztott.

- Potter, Harry!

A fekete hajú fiú nem éppen egészséges ábrázattal indult meg a szék felé. Az igazgató kíváncsian fürkészte Harryt, aki lassan leült a székre, majd a fejére húzta a süveget. Fél percig ült ott, míg a fejfedő elkiáltotta magát:

- GRIFFENDÉL! - az egész asztal hatalmas éljenzésbe kezdett. Mintha egy meccset nyertek volna meg, ami az utóbbi időben elég ritkának számított. Angelica szorított helyett maga mellett a fiúnak, aki boldogan pattant le mellé.

- Üdv a Griffendélben, öcskös! - veregette hátba Harryt.

Most már csak Ronra vártak.