A fekete kutya lánya

1./12.

Angelica a gyengélkedőn ébredt.

Iszonyatosan fájt a feje, és a végtagjai. Úgy érezte magát, mint amikor tavaly 10 méteres magasságból lelökték a seprűjéről a mardekárosok az egyik meccsen.

Megdörzsölte a szemét, majd felült az ágyon. Azonban valaki a vállánál fogva máris nyomta vissza.

- Nem, nem, kedves. Még pihenned kell - szidta Madam Pomfrey.

- Mióta vagyok itt? - kérdezte Angelica, miközben megint megkísérelte a felülést, azonban a nővér ismét visszanyomta.

- Pár órája. A barátai azt mondták, nem evett rendesen. Ideje volt már felébrednie, kedves - mondta Madam Pomfrey, miközben egy méretes kanálba öntött éppen valamilyen zöld folyadékot.

- És ők hol vannak? - méregette bizonytalanul a zöld trugyit Angelica.

- Most mentek el. Megkezdődött a vacsora - ecsetelte a hölgy. A lány hümmögött egy sort, majd ismét megpróbált felülni. Ezúttal Madam Pomfrey hagyta neki.

- Én mikor mehetek? - sandított a nővérre Angelica.

- Az igazgató úr még kíván veled beszélni. Utána szabad vagy - mosolygott a lányra.

- És hol van? - tette fel a következő kérdését.

- Szólok neki, és már itt is lesz - bólintott Madam Pomfrey - De előbb ezt meg kell enned - olyan gyorsan dugta Angelica szájába a kanalat, hogy esélye se lett volna ellenállni. Pedig az izét illetően hevesen tiltakozott volna.

A lány leginkább az égett fű, és az ázott kutyaszőr keverékéhez tudta hasonlítani.

Borzasztó íze volt, és ha nem nyelte volna le olyan hamar meglepetségében, valószínűleg a nővérre köpte volna. Azonban az utóíze ott kísértett a szájában.

- Mi volt ez? - kérdezte rekedt hangon.

- Orvosság. Piton professzor részéről - vetett még egy utolsó pillantást a betegre, majd elhagyta a gyengélkedőt, az ajtó halkan becsukódott mögötte.

Angelica egyedül maradt a gondolataival, és az egyre inkább feltörő lelkifurdalással. Tudta, hogy bocsánatot kell kérnie mindenkitől, és elmagyarázni Ronnak és Harrynek a helyzetet. Merthogy nem volt normális, az biztos, és csak remélni tudta, hogy nem mondták el senkinek.

Ugyanis az, ami történt, varázslás volt, kétségtelen, de viszont pálca nélkül, és ilyen, utoljára tavaly márciusban történt, amikor csak egy ágat tört le a legközelebbi fáról. Most viszont majdnem agyon ütötte árammal a barátait, akiket szinte a testvéreiként szeretett.

Sírhatnéka támadt a gondolatra, hogy csaknem ártott nekik. Pedig Dumbledore direkt megkérte, hogy vigyázzon a Potter fiúra, erre Angelica majdhogynem 500-700 wattos áramot bocsájtott rá.

És azoktól a gondolatoktól, hogy az igazgató szépen leteremti ezért csak még pocsékabbul érezte magát.

De legalább éhes már nem vagyok - jutott eszébe a probléma, ami miatt végül is kialakult a villám szórás.

Keserűen nevetett erre gondolatra, és inkább hagyat vágta magát az ágyon. A feje továbbra is lüktetett, de már a karjai és a lábai nem fájtak annyira, bár nem tartotta valószínűnek, hogy rá tudjon állni.

Kopogást hallott, melyre felkapta a fejét, majd hamarosan kinyílt az ajtó, és Madam Pomfrey lépett be rajta, az oldalán a professzorral.

Hirtelen Angelica gyomra a háromszorosára csökkent, és úgy érezte, mintha egy nagy, kényelmetlen görcsön kívül nem lenne egyéb.

Egyszerre tört rá a lelkifurdalás és a kétségbeesés súlya. Ugyan tisztában volt vele, hogy Dumbledore nem fogja bántani, mégis félt, hogy csalódást okozott. És Angelica ezt utálta a legjobban. Ezért tanult, néha még éjszaka is, és ezért adott bele mindent, amit éppen csinált. A kviddics edzéseken, és a meccseken is legjobban nyújtotta, amelyre csak képes volt. Persze a szabályokat betartotta, és kisebb mérete is volt, mint a mardekáros hajtóknak, ezáltal fürgébb is.

Angelica gondolatai elterelődtek a mostani helyzetről. De hamar visszatért a, számára riasztó, valóságba.

Madam Pomfrey és Dumbledore valamin nyilván veszekedtek, amely míg az előbbinél kiverte a biztosítékot, addig az utóbbi teljesen higgadt volt. Angelica többek között ezért is csodálta annyira az igazgatót.

- Legyen ahogy akarod, Albus, de én szóltam! - mondta, azzal beviharzott az irodájába. Dumbledore sóhajtott egyet, majd a lányra emelte kék tekintetét. Félhold alakú szemüvege mögül érdeklően figyelt a betegre, aki már annyira nem is volt beteg.

- Szép estét, Angelica - köszönt, majd kényelembe helyezte magát a lány melletti ágyon.

- Magának is, uram - biccentett az igazgató felé, és inkább az ujjaival kezdett játszani, hogy ne kelljen Dumbledore szemébe néznie.

- Mondd csak, hogy vagy? - érdeklődött, miközben keresztbe tette a lábát. Angelica a ruházata alapján megállapíthatta, hogy Madam Pomfrey valószínűleg a vacsoráról rángathatta el.

- Még élek - villantott meg egy halvány mosolyt, ez azonban hamar leolvadt az ajkairól.

- És mi újság Harryvel? - tette fel a következő kérdését. A lány nem kicsit lepték meg a szavai. Habár ismerte az igazgatót, hiszen az elmúlt két évben többször volt az irodájában, mint a kviddics pályán, ami azért nagy szó.

- Minden rendben van vele. Rendes gyerek, nem értem, miért kell, hogy vigyázzak rá - Angelicát már lelkiismeretfurdalás döfködte, amiért füllentett, de nem akarta beköpni se Hermionét, se a fiúkat, akkor már legyen csak az ő sara. Márha el kell mondania.

- Majd rájössz - felelte sokat sejthetően. A lányban nem telt el sok idő, mire rájött, hogy Dumbledore valószínűleg tud valamit - Mindenesetre figyelj rá oda.

- Értem - bólintott Angelica, de továbbra sem nézett az igazgatóra.

- Elmesélnéd nekem, mi történt pár órája? - tért rá az őt leginkább érdeklő témára. Angelica biztos volt benne, hogy az igazgató pontosan tudja, mégis mi és hogy történt, csak a lány szájából szeretné hallani.

- Veszekedtem az egyik barátommal, és nem sült ki valami jól - felelte a tarkóját vakargatva. Máskor biztos nevetett volna a poénra, amit teljesen véletlenül sütött el, de az nem mostanra vonatkozott. Percy nevét pedig szándékosan nem ejtette ki. Nem akarta bele keverni a fiút a dologba.

- Eddig világos. Ártották valakinek, Angelica? - jött az a kérdés, amiért a lány legszívesebben a földbe döngölte volna magát. Gyűlölte, ha az emberekek szenvednek, ezért is fog aurornak menni. Segíteni akart azokon, akiket valamilyen baj ért. Tisztában volt vele, hogy ennyi erővel nővér is lehetne a Szent Mungóban, de abban hol van az izgalom?

- Nem, uram - rázta meg a fejét - Csak megdöbbent a tény, miszerint képes vagyok a varázspálcám nélkül varázsolni. Ez normális egyáltalán?! - fogta a fejét, és dermedten a takaróját bámulta.

- Ez igen érdekes - fogta gondolkodóra a dolgot Dumbledore - Az egész varázsvilág nem normális, ezt jegyezd meg, Angelica. Édesanyád is sokszor bele esett abba a hibába, amelybe most te készülsz - emlékezett vissza az anyjára. Sajnos Angelica nem ismerhette meg. Meghalt, amikor a lány hároméves volt.

- És melyik az a hiba, uram? - tette fel félve a kérdést, és ránézett az igazgatóra.

Amaz teljes érdeklődéssel figyelte Angelica minden egyes mozdulatát.

- Arra neked kell rájönnöd.