A fekete kutya lánya

1./42.

Dumbledore arra kérte Angelicát, hogy csatlakozzon a Főnix Rendjéhez.

A lánynak fogalma sem volt, mi jött rá az igazgatóra, de kapott az alkalmon, hogy valamilyen szinten szülei nyomdokaiba lépjen, és engedett a csábításnak.

Még ha ezzel talán megpecsételte a saját sorsát is.

Dumbledore nyomatékosan megkérte, hogy ne kutasson tovább a családfája után, majd ha eljön az ideje, úgyis megtudja az igazat.

Valamint a száját is tartania kellett.

A varázsló külön kiemelte, hogy még az ikreknek sem mondhat semmit.

A továbbiakat a legnagyobb titokban kell véghez vinni.

És bármennyire is nem tetszett a lánynak, belement.

Továbbra is kétes érzései voltak Piton felé, de valahogy a rosszabbik fele a dolgoknak mindig erősebben hatott, mint a jobbik.

A bájitaltan tanár meg akarja őt és Harryt védeni, viszont megtámadta a fiút a kviddicsmeccsen, és többször is megfenyegethette Mógust.

Ennek így semmi értelme...

Angelica bemászott a portrélyukon, és ledobva magát az egyik karosszékbe azon kezdett gondolkodni, vajon mi történhetett az apjával, amiért átállt Voldemort oldalára. Vagy a génei miatt, ő hol fog kikötni?

Túl fiatalon kezdi, és ez nem jó. De segíteni akar, ahol csak tud, és, ha ennek ez az ára, hát legyen. Nem fog úgy járni, mint az apja.

- Él még a terv? – bökdöste meg a vállát George.

- Persze, hova? – kapta fel a fejét a lány, mire a fiú a fülébe súgta az információt – Király, meg van minden?

- Még szép! – bólintott szélesen vigyorogva – Béküljetek ki, vagy nem lesz pörkölt!

- Ez honnan jött? – röhögött fel a lány, George pedig vállat rántott.

Így hát Angelica elindult, hogy kiderítse, Fred miért haragszik rá, és talán az ikrére is.

Halványlila gőze sem volt róla, vajon miért fúj rá a barátja, de úgy érezte, tudnia kéne. És zavarta a gondolat, hogy valahol elrontotta.

Elhagyta a kastély kőfalait, és a tópart felé vette az irányt, ahová elvilegesen George csalta azzal a céllal, hogy beszélni szeretne vele.

A lány pedig boldogan vette tudomásul, hogy Fred hisz a testvérének, és ott álldogált az egyik fa alatt, a pálcájával szórakozva.

- Hali.

A fiú úgy megijedt barátnője hangjától, hogy elejtette a varázspálcáját, amely kék szikrákat szórva hullott a fűbe. A vörös szitkozódva nyúlt érte.

- George hol van? – ráncolta a homlokát, mikor végzett a pálca-felszedő akciójával.

- Nem jön – rázta a fejét a lány.

- Mi az, hogy nem jön? – pislogott értetlenül a fiú.

- Úgy, hogy nem jön. Fred, látjuk rajtad, hogy valami bánt. És minden próbálkozásomra, hogy megbeszéljük, nemet mondtál – lépett közelebb a fiúhoz – Szóval légy szíves, fogadd meg a saját tanácsodat. Amíg nem mondod el, nem tudunk segíteni...

A lánynak kényszerítenie kellett, hogy ránézzen. Kezeit a nála jóval magasabb fiú arcára vezette, és úgy fordította, hogy egyenesen a szemét keresse.

- Kérlek...

Úgy tűnt, Fred nem hajlandó válaszolni.

- Régen más volt... – szólalt meg végül, egészen halkan, de Angelica számára tökéletesen kivehető volt – Más volt, mert nem titkolóztál előttünk.

- Vagyis? – értetlenkedett, holott sejtette, miről van szó.

- Ha nem kérdezünk rá, ha nem erőltetjük, hogy mondj el mindent, tökéletesen ellennél a saját világodban. Nem tudnánk a Bölcsek Kövéről, Hagrid sárkányáról, és a családodról sem. Hazudtál volna – fogta meg a lány kezét, és levette az arcáról.

- Nem akarom belekeverni a szeretteimet, ha nem muszáj. Szeretem magam megoldani a gondjaimat – sütötte le a szemeit. Rettenetesen szégyellte magát, hogy még most is hazudik, csak éppen nem ebben a témában.

- És itt kezdődnek a problémák, Angie, segíteni szeretnénk, de ha hazudsz, azzal nem leszel ebben a helyzetben előrébb – rázta meg a fejét a fiú – Lefogadom, hogy azt sem mondanád el, amiről Dumbledore-ral beszéltél.

A lány félrenézett, Fred pedig tudta, hogy szaván kapta.

- Na, látod...

- Ő kért meg rá, hogy ne mondjam el – motyogta maga elé.

- Vagyis megint hazudsz, helyben vagyunk – sóhajtott fel idegesen a fiú.

- Nem... mármint... nagyon sajnálom, de most tényleg nem lehet – rázta meg a fejét a lány.

- Látod?! Erről beszéltem! – emelte meg a hangját Fred, azonban inkább tűnt csalódottnak, mint dühösnek – Félév óta folyamatosan hazudsz, és nem kérsz a segítségünkből! Kérdem én, mi értelme van ennek az egésznek?! Mindig rohangálsz, nem mondod meg, hova, és gyakran elkalandozol! Retek sokáig vagy fent éjszaka, és állandóan vagy a könyvtárban vagy, vagy tanulsz!

- Neked is azt kéne! Vagy csak böki a csőröd, hogy az egyetlen, élő rokonomnak, akit ismerek, szüksége van rám?! – válaszolt hasonló stílusban Angelica.

- Olyan vagy, mint a apád! – bukott ki a fiúból a sértés, mire a lány lefagyott.

Szépen lassan elengedte Fred kezét, és hátrálni kezdett. Szemei megteltek könnyekkel.

A fiú a szájára tapasztotta a kezét, mint aki nem akarja elhinni, mit mondott az előbb.

- Angie... Manó, nem úgy értettem... – tett egy bizonytalan lépést a lány felé, aki hátat fordítva neki elrohant a Tiltott Rengeteg fái felé.

Fred megkísérelte követni, azonban Angelica gyorsabb volt.

Amint tudta, hogy a fák eltakarják, farkas alakban, még gyorsabb tempót vett fel.

Fogalma sem volt róla, hova rohan, csak azt tudja, hogy egyre mélyebben van az erdőben. Ahogy haladt előre, úgy lett egyre sötétebb.

Egy tisztáson állt meg, ahol visszavéve emberi formáját egy nagyobb kő tövébe vágta le magát, és felhúzva a térdeit, átkarolta azokat.

Nem a sértés zavarta. Azt megérdemelte.

Hanem hogy így elhanyagolta mind Fredet, mind George-ot, és szégyellte magát, amiért hazudott nekik. Még ha az igazságot el is mondta egy bizonyos mértékig.

Neszt hallott jobbról, mire a kezébe kapta a varázspálcáját.

Nem lehetett állat. Azok megérzik rajta a farkas-szagot, és odébb állnak. Hagrid pedig a kunyhójában tartózkodott. Tehát vagy ember, vagy kentaur. Esetleg egy Voldemort.

A neszezés tovább folytatódott, a bokrok zörögtek, az avar ropogott az illető lába alatt. Aztán kibukott a növények közül a köpenyes alak, akiről Harry mesélt.

Voldemort...

A piros fénycsóva bevilágította az erdő ezen részét, és csend telepedett a mindig zajos, fák borította területre.