A fekete kutya lánya

2./7.

Angelica hazament Remushoz.

Egyrészt, mert nem bírta állni Ron tekintetét, másrészt pedig, intézkednie kellett.

Nem jutott egyről a kettőre, és tenni akart valamit az unokatestvére érdekében.

Nem hazudhatott csak úgy a szemébe.

Így, amíg a Weasley család Harryvel együtt az Abszol Útra ment, addig a lány nevelőapját kereste fel.

Kilépett a téglával kirakott kandallóból a szépen feldíszített nappaliba.

- Angie? - pislogott a konyhából a lányra értetlen tekintettel Remus - Nem vártalak haza, történt valami?

- Ami azt illeti... nem tudom - csavarta egyik sötétebb tincsét az ujjai köré. Valahogy a fejében könnyebben lejátszódott a szituáció.

- Oké - sóhajtott fel a férfi - Gyere, csináltam teát.

- Kérdés... úgy ahogy én szeretem, vagy megint variáltál? - húzta össze a szemeit, sokat sejthetően.

- Ezt a nézést anyádtól örökölted - rázta a fejét mosolyogva Lupin, majd sarkon fordult, és eltűnt a másik helységben.

Fogadott lánya gyanús pillantásokat lövellt felé. Biztos volt benne, hogy megint belenyúlt a teába.

***

Remus türelmesen kavargatta a gőzölgő folyadékot, míg a szeme sarkából figyelte, Angelica miként szedi össze a gondolatait.

Ahogy a lány gondolkodott, Remusnak akaratlanul eszébe jutott Emma Potter, aki hasonlóan ütögette az állát fiatalkorukban, mint a lánya.

Ha tehette volna, többet mesél az édesanyjáról. De Dumbledore megkérte, tartsa a száját. Lupin pedig igyekszik eleget tenni a kérésnek, ha ezzel a kislány javát szolgálja.

Már pedig nem volt hajlandó az apjához hasonlítani.

Ahhoz az emberhez, aki régen a barátjának nevezett. Aki megszökött otthonról, mert nem bírta a légkört. Aki elvett egy csodálatos nőt, és egy még csodálatosabb lánnyal gazdagította a társaságukat. Aki aztán elárult mindenkit, és megölt rengeteg embert, köztük a saját nejét és a lánya keresztszüleit. A legjobb barátját. Szenvedést okozott megannyi embernek.

Most pedig az Azkabanban rohad, ott, ahol megérdemli.

- Nem értek egyet sok döntéssel, amit Dumbledore meghozott... - fogott bele a lány, tőle szokatlanul komoly hangvételben, kirángatva ezzel Remust a melankolikus állapotából - Mikor hazajöttem, elmeséltem, mi történt tavaly. Tudom, hogy haragszol, amiért a beleegyezésed nélkül lettem az, aki...

Angelica nyelt egyet. Remus elmosolyodott. A lány kísértetiesen hasonlított az apjára, mikor az édesanyjával beszélt minden fontosabb alkalom előtt. Legyen az az első randevújuk, vagy a lánykérés.

- De nem bántam meg - folytatta egy kisebb szünet után - És tekintve, hogy Dumbledore így határozott, biztos vagyok benne, hogy van beleszólásom néhány dologba...

- Angie... - szólt közbe Remus, mielőtt a lány hiú ábrándokba kergeti magát.

- Tessék - pislogott értetlenül a lány nevelőapjára.

- Azért lettél tagja a Főnik Rendjének, mert Dumbledore tudja, az animágiádból hatalmas hasznot húzhat. És nem mellesleg ott vagy Harryel. A közvetlen közelében.

- De...

- Nincs de.

- De Remus! - csattant fel a lány, tőle szokatlan módon. Mint a nagybátyja, ha valaki korholni kezdte a kviddicset - Te még nem láttad! Az a fiú éhezik, és elnyomás alatt él!

- Angie, Dumbledore tudja, mit csinál. Okkal küldte oda Harryt - próbálta lenyugtatni, teljesen feleslegesen fogadott lányát Lupin.

- De...

- Mondtam már, hogy nincs de, Angelica! - szólalt fel erélyesebben a férfi, mire a lány megszeppenve, értetlen pillantásokkal jutalmazva nézett a kék szemekbe - Megmondtam, Dumbledore tudja, hogy mit csinál! És tizennégy éves létedre ebbe nem szólhatsz bele!

- Könnyen beszélsz! Nem te hazudsz neki minden egyes pillanatban, amióta rájöttél erre az egészre!

Azzal a lány felállt a székről, és sarkon fordulva elhagyta a helyiséget.

Egyenesen a szobájába sietett, és hangosan becsapta az ajtót, hogy éreztesse, majd' felrobban.

Persze, varázspálcája a zsebében önálló életre kelve ontotta magából a piros szikrákat, egyenesen a szürke szőnyegre.

Azonban a lány nem foglalkozott vele.

Hadd szikrázzon, ha nincs jobb dolga. Amíg nem veri le a biztosítékot, addig nincs probléma.

Már nem mintha túlzottan a figyelmébe férkőzne, ha véletlen lecsapná.

Levágva magát az ágyára, kiterült a matracon, és elszámolt magában minimum ezerig, amíg sikerült kellőképpen lenyugodnia ahhoz, hogy ne akarja kivágni az olvasólámpáját az ablakon.

Nagyot sóhajtott, és felállva az ágyról lehuppant az íróasztalához. Pergament halászott elő, hogyha megérkezik Hópihe, akkor készen várja a friss küldemény.

Hosszú levelet kanyarított Dumbledore-nak, habár tudta, nemigen lesz alkalma elküldeni. Vagy ha mégis, akkor az igazgatónak nem lesz ideje elolvasni.

Ez viszont nem akadályozta meg.

Teljesen elmerült a sorokban, és csak akkor kapta fel a fejét, mikor kopogást helyett kinyílt az ajtó.

- Előbb a fát kéne ütni, nem a kilincset lenyomni - jegyezte meg, miközben tintás kezével megtörölte a homlokát.

- Ne haragudj, Angie, én kopogtam - szabadkozott az ajtófélfának támaszkodó félóriás, a lány szemei pedig felvették egy porcelán tányér méretét.

- Hagrid? - perdült meg a tengelye körül, melynek az lett a vége, hogy majdnem felborult a székével együtt.

- Lassabban, még a végén megütöd magad - lépett be a férfi a kicsiny szobába. Az ő méreteihez képest kicsi volt.

- Hogy vagy? Egész nyáron nem láttalak - pattant fel a helyéről a lány, hogy aztán az óriás karjai közé vesse magát.

- Rengeteg dolgom volt, tudod... - üdvözölte széles mosollyal.

- Mit keresel itt? - lépett egy lépést hátrébb, hogy Hagrid szemébe tudjon nézni.

- Téged. Van egy kis megbízásom a számodra, már ha benne vagy - kacsintott rá, mire Angelicának felcsillant a tekintete.

- Megbízás?

- Dumbledore maga kért meg rá, hogy vigyelek el - jelentette ki büszkén - Mint a Főnix Rendjének legifjabb tagját.

- Ő is itt van? - tette fel a kérdést, reménykedve.

- Ó, itt nincs, de a helyszínen már vár - paskolta meg a lány fejét jókedvűen - Ne aggódj, estére visszahozlak... á, igen, és ami a mai nap történni fog, az hét pecsétes titok - kacsintott a félóriás.

Angelica összeráncolta a szemöldökét, de nem szólt semmit.

Mi lehet akkora titok, hogy Dumbledore Hagridot küldi érte?