Who knows? || S.M.

XXII.

"And I don't know how much that I can take"

Már javában a tejeskávéját iszogatta, amikor az apja ásítozva kibotorkált a szobájából. Sűrűn pislogott rá.
- Mi ez a korai kelés, kisasszony? - sétált oda hozzá. Faith nagy levegőt vett.
- Beszélnünk kell. Most. - mutatott a székre. Az apja a homlokát ráncolta, de azért leült vele szemben.
- Mondd csak.
- Szóval. Szeretném tudni, hogy miért hoztad haza Mary-t. Azt akarod, hogy helyettesítse anyut? Mert én nagyon nem szeretnék egy pótanyukát.

A férfi gondterhelten nézett rá.
- Szeretném, hogyha tisztáznánk valamit. Itt nem te írod a szabályokat. Mary nagyon izgult, és igyekezett jó benyomást tenni, te pedig csúnyán megbántottad a viselkedéseddel! Szeretném, ha végre megváltoznál, és kinyílnál, mint régen! Tudom, hogy nincs ínyedre az anyád nélkül élni, de ideje lenne elfogadnod, hogy ő elment.

A lányban így is kavarogtak az érzelmek, de az utolsó mondat megtette a hatását. Sírva fakadt.
- Téged nem is... érdekel hogy mi van velünk! - kiáltotta elcsukló hangon.
- Dehogynem érdekel! - állt fel az apja. A szék felborult mögötte, és hangos csattanással ért földet. - Szerinted nekem könnyű téged nevelni?! Dave-vel sosem volt ennyi baj! De te... teljesen makacs vagy és nem vagy hajlandó kommunikálni senkivel! Szerinted könnyű nekem, amikor a szülői értekezleten az osztálytársaid szülei megkérdezik, hogy tényleg autista vagy-e?! Mióta viselkedsz autistaként az iskolában?! - üvöltötte az apja az arcába.
Teljesen lefagyott. Ő? Autista? Az osztálytársai tényleg azt hiszik, hogy autista, csak azért mert magának való típus?
Egy kövér könnycsepp folyt végig az arcán, a lelke pedig összefacsarodott.
- Nem vagyok autista. - újra elbőgte magát. - Talán jobb lenne, ha meg sem születtem volna, igaz? Dave a tökéletes gyerek, akit mindig is akartál, velem meg csak a baj van. Testileg és lelkileg is nyomorék vagyok. Nem érek semmit, igaz?
- Soha nem mondtam ilyet! - lépett felé a férfi, mire a szívét elöntötte a félelem. Dave abban a pillanatban robbant be közéjük, és védekezőn Faith elé állt.
- Hé, nyugodjatok meg! - állította meg az apjukat. A lány azonban már nem is látott a könnyektől. Felkapta az iskolatáskáját, és kifutott a házból.

Az izmait megfeszítve sprintelt a városban. A táskája jócskán megnehezítette a mozgást, és visszahúzta, így még elkeseredettebb lett. Már fuldokolt a levegőhiánytól, a szíve sajgott, azonban csak az oldalában keletkező, szúrós fájdalom késztette megállásra. Nem tudta hol van, nem tudta, hogy látja-e valaki.
Kénytelen volt térdre rogyni és megrázni a fejét, hogy gondolkodni tudjon. Bárhova nézett, fogalma sem volt hogy hova keveredett, pedig a környék olyan ismerős volt neki... Zavartan pislogott, hogy végre ne kettőt lásson mindenből, azonban annyira szédült, hogy oldalra dőlt. Megtámaszkodott a kezén és igyekezett csillapítani a zihálását.
Az ereje teljesen elhagyta, a lábai remegtek, a homloka verejtékezett.
Érezte, hogy a szíve hirtelen lassulni kezd, és az agyát kezdi beárnyékolni valami sötét erő. Mellkasához szorította szabad kezét, és késtégbeesetten próbálta működésbe hozni az apró műszert a bőre alatt.
Bármit csinált, a félelem és a fáradtság eluralkodott rajta. Még tompán érzékelte, hogy keze elernyed, majd oldalra, a betonra dől. Mikor a feje érintkezett a kemény felülettel véglegesen elvesztette az eszméletét.