Who knows? || S.M.

XXVII.

"I won't lie. No, I'm not okay."

Nem gondolta volna, de átsírta azt az éjszakát. Míg Cameronnal volt, sikerült elfelednie Shawnt, de amint a srác kitette otthon, és elhajtott, a rosszkedve eluralkodott rajta. Egyrészt sosem képzelte, hogy Shawn a szőke cicababákat szereti.
Meg kellett hagyni, hogy Tiffany valóban szép volt, de egyszerűen nem illettek össze. Na jó, igazából csak az irigység beszélt belőle.

A hangulata mindezektől nyomott lett, ráadásul az életkedve is elment. Legszívesebben az ágyában fekve tömte volna magába a nutellát.
A problémáját a legegyszerűbb módon oldotta meg. Egész héten nem ment iskolába.
Szó sem volt arról, hogy nem bírta volna ki, hogy lássa Shawnt. Csak nem akarta.
Szerencsére az orvosa mindig is jó fej volt, így ezúttal is kapott igazolást. Ki is használta.
Az apja megdorgálta ugyan, de nem igazán volt ideje foglalkozni vele. Beletemetkezett a munkájába, ennek köszönhetően pedig kevesebbet is veszekedtek.
Minden jól ment volna, hogyha Cam nem kavarja meg a dolgokat.

Péntek délután éppen kivégzett egy újabb üveg nutellát, amikor Cameron kopogás nélkül benyitott. Faith megállította a szomorú filmet, amit addig bámult, és mérgesen nézett rá.
Cam nemes egyszerűséggel az ablakhoz sétált, kinyitotta azt, majd egy gyors mozdulattal félrehúzta a sötétítőt. A lányt elvakította a napfény.
- Grr! - rántotta arca elé a kezeit. Cameron enyhe aggodalommal pillantott rá.
- Mi vagy te, vámpír? - horkantott fel. - Egész álló héten a sötétben kuksoltál és... nutellát vedeltél?

Fintorogva arrébb tolta az édességes üveget, majd leült a lány ágya szélére.
- Kopj már le! - rántotta magára a takaróját Faith mogorván.
- Hogy fogod bepótolni a sok tanulnivalót? Nem mintha érdekelne. - dünnyögte maga elé Cam, majd sóhajtva felállt - Anyu megkért, hogy rázzalak ki az önsajnálatodból, mert apád aggódik érted. Szóval...

Megragadta a pokróc szélét, majd lehúzta a lányról. Az válaszul a párna alá dugta a fejét. Cameron azt is félredobta, mire Faith kénytelen volt rávicsorognia.
- Ne csináld már! - figyelmeztette. - Hagyj szenvedni!
- Van egy ajánlatom, ami érdekelhet. - sejtelmeskedett a srác. Faith elhúzta a száját.
- Azt majd én meglátom. Bökd ki!
- Mit szólnál, ha elvinnélek magammal a bálba? - villantotta ki hófehér fogait Cam.
- Ó, te jó ég! - levegőért kapkodva legyezgetni kezdte magát - Cameron Dallas engem akar vinni a végzős bálra! Csípjetek meg! - visongott gúnyosan magas hangon. A következő pillanatban azonban elnevette magát. Cameron megforgatta a szemeit, mire Faith hátradőlt az ágyon. - Vigyél valaki mást. Amúgy sem tudnék miben elmenni.

Eszébe jutott a bátyjával kötött fogadás is. Talán mégis el fogja veszíteni.
- Dehogynem! Vagy vegyünk neked egy bálozós ruhát? - vonogatta a szemöldökét Cameron.
- Nincs rá pénzem. - csóválta a fejét. - Azért kösz.
- Na ne! Akkor kifizetem én. - erősködött a srác.
- Szó sem lehet róla!
Abban a pillanatban kopogást hallottak. Az ajtó kinyílt, és Faith apja dugta be a fejét.
- Cameron, ha megbocsátasz, beszélni szeretnék a lányommal. - mondta hűvösen. Cam bólintott.
- Majd még visszajövök. - súgta oda Faith-nek, aztán elment.
A lány feszengve figyelte az apját, aki a falat díszítő fotóit kezdte nézegetni. Meglátta, hogy a kezében a telefonját tartja.
- Mit szeretnél, apa? - nyögte ki, amikor már nem bírta tovább a hallgatást. A férfi megfordult. Összeráncolta homlokát, szemöldökei szinte összeértek. Az arcán különös, visszafojtott érzelmek kavalkádja tűnt fel.
- Valaki folyamatosan hívogat téged. Kapcsold ki ezt a nyavalyás mobilt. - dobta oda neki. Faith visszatartott lélegzettel nyomta le a kikapcsoló gombot. Nem merte megnézni, hogy ki az aki kereste, mert félt hogy az apja kiborul tőle.
- Tessék - adta vissza a készüléket, mikor a képernyője elsötétült. Tudta, hogy még nincs vége a beszélgetésnek.
- Az utóbbi időben nagyon engedetlen lettél. - jegyzi meg az apja, miközben megáll egy újabb fénykép előtt. A lány nem szólt közbe. - Tudod, ma fogadóórán voltam az iskoládban. Azt mondták, eddig nem volt veled semmi baj... de hirtelen elkezdtél figyelmetlen lenni. Megmutatták a jegyeidet, amik kiállhatatlanok. Na és hogy tudtál történelem dolgozatra mindössze egy kettest összekaparni? Van fogalmad róla, hogy mennyibe kerül a tandíj? Azért jársz iskolába, hogy megtanuld az anyagot és vissza tudd adni! - ahogy édesapja beszélt, egyre jobban felhúzta saját magát. A végén már kiabált. - Miért nem vagy képes tanulni?!
 
A lányon ekkor úrrá lett az eddig gondosan elzárt félelme. Gyenge idegrendszere már nem bírta ki ezt a helyzetet, s agyát hatalmába kerítette a pánik. Rettegett az apjától.
Eddig kitűnő tanuló volt, de hirtelen beállt változások - főleg Mary - miatt elhanyagolta az iskolát. Annyira nem figyelt oda, hogy észre sem vette, ahogyan egymás után szerzi a rossz jegyeket.
Kiugrott az ágyból, és az ajtó felé sietett, hogy a bátyjához meneküljön, azonban a férfi elkapta a karját. Vasmarokkal szorította a csuklóját, amibe hirtelen belenyillalt az égető fájdalom.
Ahogy az apja szemébe nézett, már nem egy családtagját, hanem egy vérengző idegent látott benne.
Felemelte a kezét, és tiszta erőből lesújtott rá. A lány feje oldalra bicsaklott, a szájában pedig megérezte a vér semmivel össze nem téveszthető, fémes ízét.
Szemébe könnyek gyűltek a fájdalomtól és a megaláztatástól. Mielőtt átgondolta volna a következményeit, megrántotta a karját, hogy kiszabaduljon a szorításból, és a földre vetette magát. Ezzel elkerült egy újabb ütést, azonban a padlón még kiszolgáltatottabb helyzetbe került.
Összegömbölyödött, karjával védte a fejét, amire hatalmas erejű csapásokat kapott. Feljajdult, amikor az egyikbe beleroppant a csontja.
A fájdalom nyílsebesen terjedt az alkarjában, fel a vállába, ahol pedig szétoszlott a teste minden pontjára. Egy rúgás telibe találta a koponyáját, amitől egy pillanatra elsötétült a tekintete, a fogai pedig összekoccantak. A könnyek forró nyomot hagyva csorogtak le az arcán.

Aztán egyszer csak vége lett.
Hallotta az apja zihálását, és tompán érzékelte lépteinek puha zaját. Kiment a szobából. Ennek ellenére ő még sokáig maradt abban a testhelyzetben. Próbálta összeszedni magát, s nem törődni sajgó csontjaival.
Mikor feltápászkodott, az első dolog amit észrevett, csúnyán liluló bal karja. Egy ponton a feje is sajgott, ráadásul a bordái közé is kapott egy ütést. Még sosem érezte azt a tehetetlen dühvel vegyes rettegést, ami másodpercről másodperce nőtt benne.

Egy dologra tudott csak gondolni. Kezébe vett egy ceruzát, és írni kezdett.